A nagy fal az ázsiai szuperhatalom elsőszámú turisztikai látványossága, amelyre a kínaiak a nemzeti nagyságuk szimbólumaként tekintenek. Egy kínai mondás szerint: „Senki sem vagy, amíg nem láttad a nagy falat.”

A fal egy Kr. e. 7. és Kr. u. 17. század között kiépített védelmi rendszer, amely az ország északi határát őrizte a nomád törzsek (pl. a hunok) támadásaitól. A közvélekedéssel szemben a nagy fal sohasem volt összefüggő építmény, így azt nem egyenletesen kígyózó vonalként kell elképzelni, inkább sok fal összességeként. Bizonyos részei egymáshoz képest párhuzamosan helyezkedtek el, míg egyes szakaszai nem kelet-nyugat, hanem észak-dél irányban húzódtak.

A katonákkal, rabszolgákkal és parasztokkal felépített fal legrégebbi elemei még árkokból és döngölt földből álltak, később már követ és égetett téglát használtak. Túlnyomó többsége mára teljesen elpusztult, vagy csak rom maradt belőle, mindössze a Ming-dinasztia (Kr. u. 14-17. században) által felhúzott részek maradtak meg az utókornak.

A kínai nagy fal különböző szakaszokban épített részei (forrás: twitter.com)

Története során a falrendszer teljes hossza körülbelül 9000 kilométer lehetett, amelynek körülbelül kétharmada volt ténylegesen fal, a többi árok, hegy vagy folyó. Az objektum átlagosan 7-8 méter magas, valamint 6-7 méter széles. Az őrtornyai elérhetik a 12 méteres magasságot és szélességet is. Az őrség ezekben lakott, fegyvert, élelmiszert, vizet tárolt bennük, és innen ügyelt a környező vidék biztonságára. A katonák tűz- és füstjelekkel kommunikáltak a közeli helyőrségekkel.

A fal nyugati vége a Góbi-sivatagban, Kanszu tartományban található, míg a keleti a Pohaj-tengerbe nyúlik. A legnépszerűbb és egyben a legjobb állapotú falszakasz a Peking központjától 80 kilométerre lévő Badalingban van. A falról készített képek többsége itt készül. 1987-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította a kínai nagy falat.

A kínai nagy fal keleti vége (fotó: atlasobscura.com)

A fal kapcsán leggyakrabban emlegetett legenda szerint ez az egyetlen földi építmény, amely a Holdról is látható. Ezt olykor még komoly tudományos kiadványok, tankönyvek, lexikonok is megemlítik. A mítosz lényegesen régebbi, mint hogy az ember a Hold felszínére lépett.

Elsőként William Stukeley angol régész említette meg egy levélben (1754-ben), hogy a Holdról is látható a nagy fal. Az észak-angliai Hadrianus faláról írva így fogalmazott: „E nyolcvan mérföld körüli falat csak a kínai fal múlja felül, amely a Földgolyó egyik jellegzetessége, és a Holdról is felismerhető.”

1895-ben Henry Norman angol újságíró és politikus hasonlókat írt „A Távol-Kelet népei és politikája” című könyvében: „Hírneve szerint az egyetlen emberkéz alkotta mű a Földgolyón, amely látható a Holdról.”

Az Egyesült Államokban szélesebb körben a Ripley’s Belive It or Not 1932-es kiadványa terjesztette el a Holdról látható fal legendáját. Ugyanők voltak felelősek a rossz tanulók által szívesen hangoztatott „Einstein megbukott matematikából” tévhit ismertté válásáért is.

A Holdról fényképezett Föld (fotó: theatlantic.com)

Több, mint három évtizednek kellett eltelnie, mire a legendát hivatalosan is megcáfolták, mégpedig azok az űrhajósok, akik a Hold felszínére léptek. Az elsőként odajutó Neil Armstrong, miután hazatért az 1969. júliusi útjáról, kijelentette, hogy „a kínai nagy fal biztosan nem látható a Holdról”.

Alan Bean, az Apollo-12 asztronautája azt állította, hogy „az egyetlen dolog, amit láthatsz a Holdról, az egy gyönyörű gömb, amely többnyire fehér színű, kék és sárgásbarna foltokkal tarkítva, olykor pedig a zöld növényzet is előbukkan”, majd hozzátette, hogy ember alkotta objektum szabad szemmel nem vehető ki.

Neil Armstrong (fotó: Wikipedia)

Az űrkorszak beindulásával tehát egyértelművé vált, hogy a Hold túl messze van: 380 ezer kilométeres távolságból a 6-7 méter szélességű falat szabad szemmel kiszúrni olyan, mint egy hajszálat meglátni 3 kilométerről. A legenda ezért a 20. század második felére átalakult a sokkal kevésbé ellenőrizhető, „látszik az űrből” megfogalmazásúra.

A világűr a Föld felszínétől körülbelül 100 kilométerre kezdődik. Abból a magasságból a körülmények szerencsés együttállása esetén még láthatóak ember alkotta építmények, akár szabad szemmel is (pl. autópályák, óceánjáró hajók, vasutak, repülőterek, hidak, stb.).

Elméletileg a nagy fal is látszódhatna innen, de a külseje nem üt el eléggé a környezetétől, nagyjából ugyanolyan színű, mint a talaj körülötte. A kontraszt hiánya pedig megnehezíti a láthatóságát. Még ha élesen visszatükrözné a Nap fényét, vagy nagy erejű reflektorokkal lenne megvilágítva éjszaka, az űrutazó akkor is csak a fényt látná, és nem magát a falat.

Persze ez csak hipotetikus feltevés, mert, ahhoz hogy Föld körüli pályára álljon egy test, legalább 160 kilométeres távolságra van szükség. Ez a műholdak legalacsonyabb keringési magassága, innen pedig a nagy fal ugyanolyan nehezen felismerhető, mint egy két centiméter vastagságú kábel fél kilométerről.

Az űrhajósok többsége azonban még ennél is jóval messzebbről, a Földtől körülbelül 400 kilométeres magasságban található Nemzetközi Űrállomásról (ISS) vagy a 300-500 kilométer körül keringő űrrepülőkről tekint le a Földre. Így innen már végképp nem látható a nagy fal.

A Föld látképe a Nemzetközi Űrállomásról (fotó: raddit.com)

A végső csapást akkor kapta a mítosz, amikor 2003-ban az első kínai űrhajós, Jang Li-vej visszatért a küldetéséből, és a következőt nyilatkozta: „A Föld gyönyörű az űrből, ám a nagy falat nem láttam felülről”. Szavai igencsak elszomorították a honfitársait.

Egy évvel később, Leroy Chiao kínai származású amerikai űrhajósnak sikerült először lefényképeznie a falat a világűrből. A teleobjektív segítségével készült fotón az építmény csupán vékonyka csíkként mutatkozott, amelyet szabad szemmel Chiao sem látta.