Bástya elvtárs citromba harapása alighanem a magyar filmtörténet legismertebb jelenete. A meghonosítani kívánt citrusfélék ötlete azonban nem a képzelőerő szüleménye.

Az 1960-as évek második felétől már lehetett némi kritikával illetni a Rákosi-korszak túlkapásait. Ennek bizonyítéka, hogy 1969-ben elkészülhetett Bacsó Péter A tanú című szatírája. Bár a film forgatókönyvére személyesen Aczél György, a kulturális élet legfőbb irányítója bólintott rá, azt mégsem engedték bemutatni, az első hivatalos vetítésére 1979-ig kellett várni.

Az alkotás a személyi kultusz időszakát figurázza ki. Szereplőit valós történelmi figurák ihlették, Virág elvtárs (Őze Lajos) alakját Péter Gáborról, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vezéréről mintázták, míg Bástya elvtársét (Both Béla) Rákosi Mátyásból és Farkas Mihály honvédelmi miniszterből gyúrták össze. Dániel Zoltán (Fábri Zoltán) karaktere pedig - akire Pelikán Józsefnek (Kállai Ferenc) kellett vallomást tennie - egyértelmű utalás a koncepciós perben halálra ítélt Rajk Lászlóra.

Pelikán József és Virág elvtárs A tanúban (fotó: blikk.hu)

A tanú mementója a XX. századi Magyarország egyik legsötétebb periódusának, de mondandója a naiv, jószándékú kisember és a hatalom konfliktusáról örökérvényű. A film több mondata is szállóigévé vált, pl: „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, vagy az „egyszer majd kérni fogunk magától valamit”.

Legemlékezetesebb jelenetében Bástya elvtárs a Narancskutató Intézetbe látogat, amelyet a börtönből frissen kikerülő Pelikán igazgat. Az erre az alkalomra szervezett ünnepség előtt Pelikán gyerekei megeszik a termést, az egyetlen érett narancsot. A gyomorbeteg Virág ekkor saját citromját veszi elő a zsebéből, és csúsztatja Pelikán kezébe, hogy azt szolgálják fel Bástya elvtársnak.

Részlet A tanúból (forrás: Youtube / Ferenc Keller)

A jelenet elsőre a meglóduló alkotói fantázia termékének tűnhet. Azonban a második világháborút követően, a hatalmukat fokozatosan kiépítő magyarországi kommunistákban (szovjet nyomásra) számos ötlet merült fel a mezőgazdaság megreformálására.

Ezen munkálatok során azonban nem vették figyelembe a környezeti viszonyokat, hiszen mindent a társdalom átalakításának rendeltek alá. Ennek szembeötlő példája, amikor instabil lösztalajra húzták fel Dunaújvárost a semmiből, de ilyen volt a Hortobágy legelőinek feltörése és a Keleti-főcsatorna megépítése is.

A nagyívű építkezések mellett „klímaidegen” (ipari) növények meghonosításának kísérletével is megpróbálták „legyőzni a természetet”. Ennek egyik legjellemzőbb lenyomata a gyapot nagyüzemi termelése, amely 1949-ben indult meg.

A gumipitypangot szintén a szovjetek ihletésére próbálták meghonosítani, ez a magyar gumi- és kaucsukgyártás alapját jelentette volna. Termesztését stratégiai kérdésnek tekintették a honvédségi járművek gumiabroncsokkal való ellátása miatt.

Szintén a katonai alkalmazás lehetősége magyarázza az Észak-Amerikából származó selyemkóró „importálását”. A gyúlékony bóbibát termő gyomnövényt Amerikában a pilóták mellényeibe steppelték, mivel kiváló víz-, hő- és hangszigetelő anyag.

Gyapottermelés Borsodban (fotó: origo.hu)

A Rákosi-kor terméke a nagyüzemi rizstermesztés is. Rendkívül munkaigényes volt vízzel elárasztani az újonnan feltört földeket, valamint karbantartani a vízelvezető csatornákat. Erre a célra leginkább kitelepített kulákokat alkalmaztak, akiknek mostoha körülmények között kellett dolgozniuk a risztermelésre többnyire alkalmatlan területeken.

A kor kísérletező kedvének lenyomatai a békési földimogyoró-, és a zalai teaültetvények is.

Összességében valamennyi példáról elmondható, hogy előállításuk gazdaságtalan volt és többnyire visszafordíthatatlan környezeti károkat okozott. Ráadásul olyan területeket vetettek be velük, ahol korábban búzát, szőlőt vagy paprikát termesztettek, így élelmezési nehézségek léptek fel.

Még a fentieknél is bizarrabb ötlet volt a magyarországi citrustermelés (citrom, narancs, mandarin) beindításának gondolata. Ezt a korabeli szovjet tudomány mindenható ura, Trofim Liszenko „agronómus” erőltette magyar elvtársaira. Liszenko elutasította a modern örökléstant, és azt hangoztatta, hogy a növények a környezet hatására képesek megváltoztatni alapvető tulajdonságaikat, sőt tovább is adják ezeket utódaiknak.

Trofim Liszenko (biografiasyvidas.com)

Liszenko ösztönzésére a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) 1950. augusztus 23-i határozatott hozott, miszerint 1957-ig meghonosítják a citrusféléket Magyarországon. Ennek levezénylését Porpáczy Aladárra, a Fertődi Kísérleti Gazdaság kutatójára bízták, de a projekt vezetése gyorsan Jeszenszky Árpádhoz került. Aki nem volt ismeretlen a tájidegen növények kutatásában, Keszthelyen füge telepítésével is foglalkozott.

Jeszenszky Árpád (fotó: entzkonyvtar.wordpress.com)

A citrusféléket Fertődön, Tihanyban, Keszthelyen, Villányban, Szarvason és Pécs-Mecsekalján telepítettek. A szovjetek tanácsára szénával kitömve, lövészárok-szerű gödörrendszerbe ásták el a citrusokat, mert azt gondolták, hogy így a palánták védve lesznek a fagytól és a süvítő szelektől. Ugyanis a citrusfélék meglehetősen érzékenyek a napi hőingásra és könnyen elveszítik a virágaikat.

Jeszenszky irányításával 7000 citrom-, narancs- és mandarinoltványt helyeztek ki, és kilenc kilométernyi árokrendszert ástak.

A kutató később beismerte, hogy nem mérték fel jól a természeti adottságokat, a klíma nem volt alkalmas a déligyümölcsök gondozására. Ráadásul 1951-52 hideg tele óriási pusztítást végzett a friss telepítéseken, az oltványok megfagytak, de a következő mérsékeltebb tél is nagy károkat okozott.

Liszenko Sztálin halála (1953. március 5.) után is megtarthatta pozícióit, ám a tanainak bírálata már egyre kevésbé vont maga után megtorlást. Ebben a korábbihoz képest szabadabb légkörben, a „citrusprojekt” politikai felügyeletével megbízott minisztériumi osztályvezető-helyettes kifejtette: „helytelen volt a citrusfélék árkos termesztésének nagyüzemi méretekben, a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok bevonásával történő megindítása”.

Végül 1953. szeptember 1-én az ún. „országos citromértekezleten” azt a döntést hozták, hogy megszüntetik az árkos citrustermesztést, és a munkát csak kísérleti szinten folytatják Keszthelyen. Tehát a citrom- és a narancs meghonosításának ambiciózus tervét, három évvel annak megszületése után elkaszálták.