A maratonfutás ötletét állítólag az a katona adta, aki a marathóni csata görög győzelmének hírével Athénba futott, majd a kimerültségtől meghalt. A hőstettel a történelemórán is találkozhatnak a diákok.

I.e. 490-ben a Perzsa Birodalom Athén ellen fordult, hogy elfoglalja és rabszolgasorba kényszerítse, ahogyan azt addigra már néhány görög városállammal megtette. A perzsák Marathónnál vertek tábort, mert úgy kalkuláltak, hogy az itteni sík területen kihasználhatják a lovasságuk fölényét az athéni nehézfegyverzetű gyalogsággal szemben.

A létükben veszélyeztetett athéniak Spártától kértek segítséget, de rosszkor, hiszen egy vallási törvény tiltotta számukra, hogy holdtölte idején fegyvert fogjanak. Annak elmúltával ugyan elindultak, viszont a csatát így „lekésték”. A magukra maradt, jelentős kisebbségben lévő athéniak Miltiadész vezetésével váratlan rohamot indítottak, amellyel a perzsákat a tengerbe és a közeli mocsárba szorították.

A megmaradt perzsa sereg hajóra szállt, hogy az Attikai-félszigetet megkerülve Athén közelében (Phaléronnál) szálljon partra, de Miltiadészék erőltetett menetben vonulva előbb értek oda, és már várták őket a kikötőben. A perzsa fővezér nem kockáztatott meg egy újabb kudarcot, így inkább hazahajózott.

Hagyományörzők korabeli athéni felszerelésben Marathónnál (fotó: Wikipedia)

Hérodotosz, a „történetírás atyja” több mint 50 évvel az események után írta meg a marathóni csata krónikáját. Lejegyezte, hogy az összecsapás előtt Spártába küldtek egy Pheidippidész nevű futárt, hogy harcba hívja az ottaniakat. Az oda-vissza mintegy 500 km-es távot futva tette meg, de az erőfeszítései nem jártak sikerrel, így az athéniaknak egyedül kellett megküzdeniük a perzsákkal.

Fél évezreddel később, a római Plutarkhosz írt arról először, hogy a marathóni csata győzelmének hírével Miltiadész útnak eresztett egy katonát, aki elrohant Athénig, majd miután átadta az információt („Győztünk!”), holtan rogyott össze. Plutharkosz Euklésznak nevezte a hírmondót, akiről Hérodotosz egyáltalán nem tett említést.

Valószínűtlennek tűnik, hogy valamelyik korabeli görög gyalogfutár elhunyt volna egy kb. 40 kilométeres futás után, mert a hivatásos hírvivők ennek a távolságnak a többszörösét teljesítették. Ráadásul Miltiádész serege amúgy is megtette a Marathónból Athénbe tartó utat, hogy megakadályozza a perzsák phaléroni partraszállását.

Az idők folyamán Pheidippidész spártai utazása és a marathóni diadal (sosem létezett) küldöncének története egybemosódott. Kialakult Pheidippidésznek, a dicső tettéért az életével fizető marathóni hírnöknek a legendája.

Oscar-Pierre Mathieu A marathóni katona című festménye (forrás djp.hu)

Az 1800-as évek közepén megnőtt az érdeklődés az ókori Görögország iránt, ugyanis a régészek ekkor kezdték el feltárni a romjait, így az olümpiai stadionét is. Az utoljára 393-ban (tehát mintegy 1500 évvel korábban) megtartott olimpiai játékok újkori feltámasztásának ötletével a francia Pierre de Coubertin báró állt elő. 1894-ben megalakította a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (NOB), majd 1896-ban, Athénban tető alá hozta az első modern olimpiát.

A szintén francia Michel Bréal nyelvész-történészt annyira lenyűgözte Pheidippidész legendája, a Marathónból Athénig tartó (kitalált) futása, hogy az emlékének adózó hosszútávú futóverseny létrehozását javasolta, melyet Coubertin támogatott. Az új versenyszámot maratonnak nevezték el, és már az első újkori olimpia műsorán szerepelt.

Az olimpiai maratonfutásnak kezdetben még nem volt szabályozott hossza, csak annyi volt meghatározva, hogy körülbelül 40 kilométernek kell lennie. Marathón egyébként csak 36,7 kilométerre található Athéntól…

A korai versenyek még számos gyerekbetegségtől szenvedtek. A pályajelölések hiányában a versenyzők gyakran eltévedtek, ahogyan előfordult kerékpárgázolás és kutyatámadás is. 1904-ben, a győztest azért kellett kizárni, mert kiderült róla, hogy a táv nagy részét autóban tette meg.

A görög Szpiridon Luisz, a maraton első olimpiai bajnoka (fotó: getarchive.net)

Az 1908-as londoni olimpiára „körülbelül 26 mérföldre” (azaz nagyjából 42 kilométerre) növelték a maraton penzumát, mert ennyi volt a távolság a rajthelynek kijelölt Windsori kastély és a befutó helyszíne, a White City Stadion között. 55 futó indult el a királyi családi rezidencián található parkból, a walesi hercegnő és gyermekei a közeli otthonukból figyelték a startpisztoly eldördülését.

Az eredeti tervek szerint a díszpáholyon keresztül futottak volna be a versenyzők a stadionba, hogy elérjék a páholy előtti célt. Azonban nem sokkal az olimpia kezdete előtt annak bejáratát az uralkodócsalád kényelme érdekében a talajszinthez képest megemelték, hogy a hintóikból könnyebben ki tudjanak szállni. Emiatt alkalmatlanná vált arra, hogy a futók használják.

Így a sportolók a díszpáhollyal szemközti oldalon érkeztek be a stadionba, de mivel a célnak mindenképpen a királyi páholy előtt kellett lennie, így a maratonisták még futottak egy kicsit az arénában. Tehát a "körülbelül 26 mérföldet" megnövelték 385 yarddal, így a teljes táv "körülbelül 26 mérföld plusz 385 yard a stadionban" lett, azaz átszámolva összesen 42 195 méter.

Maratonfutók az 1908-as olimpián, nem sokkal a rajtot követően (fotó: capitalandmain.com)

Az 1908. július 24-én lezajlott versenyen három kilométerrel a vége előtt állt az élre a mindössze 159 centis olasz cukrász, a 22 éves Dorando Pietri, ám ekkor már a teljesítőképessége határán járt. Amikor beérkezett a stadionba, a másik irányba indult el. A szervezők mutatták meg neki, hogy merre kellene futnia, mire elesett. Feltápászkodott, majd még négyszer huppant a földre és állt fel, minden alkalommal a versenybírók segítették fel.

Tíz percre (!) volt szüksége az utolsó 350 méter megtételéhez, és bár teljesen elkészült az erejével, 32 másodpercnyi előnyt sikerült megőriznie a vészesen közeledő amerikai Johnny Hayes előtt, így az első helyen támolyogott be a célba.

Pietri nagy nehézségek után átszakítja a célszalagot, majd alig fél perc hátránnyal Hayes következik (fotó: wordpress.com)

Az amerikai csapat azonnal óvást nyújtott be, Pietrinek a szervezőktől kapott támogatása miatt. Bár erről az olasz nem tehetett, hiszen ő maga nem kért segítséget, a panaszt mégis elfogadták. Pietrit diszkvalifikálták, így Hayes lett az olimpiai bajnok.

Ennek ellenére a 75 000 néző az Pietrit ünnepelte hősként. Az utolsó métereken folytatott küzdelme Alexandra királynét (VII. Eduárd angol király hitvesét) is elragadtatta, olyannyira, hogy a záróünnepségen megjutalmazta egy ezüstkupával.

Pietri az olimpia után profinak állt. Hayest, a nagy vetélytársát többször is legyőzte Amerikában, ahol dohányfüsttől hemzsegő, levegőtlen, fedett pályás versenyeken mérték össze tudásukat. Pietri 1911-ben vonult vissza, hároméves professzionalizmusa alatt mintegy 200 000 fontot keresett.

Alexandra királyné (fotó: wikidata.org)

Annak ellenére, hogy az 1912-es olimpián 40,2, míg 1920-ban 42,75 km-et kellett teljesíteni a maratonfutóknak, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) 1921-ben hivatalos versenytávvá minősítette az 1908-as londoni 42,195 km-et. Ami ugyebár csak egy körülbelüli távolság volt, ám azóta ezt a mennyiséget kell abszolválni a maraton során.

Azt nem indokolták meg, hogy miért a londoni távhoz nyúltak vissza, de alighanem az „évszázad versenyének” titulált Pietri-Hayes csata előtt akartak tisztelegni, amely után valóságos „maratonláz” söpört végig a világon.