Transzatlanti utazása után az amerikai pilóta egy mindenki által körülrajongott híresség lett, aki a repülést az érdeklődés középpontjába helyezte.

A Detroitban, 1902-ben születetett Charles Lindbergh gépészmérnöknek tanult, de egyetemi tanulmányait gyorsan abbahagyta, hogy szenvedélyének, a repülésnek élhessen. Műrepülő bemutatókat tartott, ejtőernyős ugrásokkal szórakoztatta a közönséget, és sétarepülésre vitte az érdeklődőket.

Aztán 1925-ben mégis lediplomázott, a légierő texasi pilótaképző iskoláját végezte el. A hadsereg azonban nem tartott igényt a szolgálataira, így visszatért a polgári légiközlekedéshez. Repülésoktatóként tevékenykedett, majd postajáratot vezetett St. Louis és Chicago között, miközben már nagy álma, az Atlanti-óceán átrepülése foglalkoztatta.

1919-ben Raymond Orteig, New York-i szállodatulajdonos 25 000 dollárt ajánlott fel annak a pilótának, aki egyhuzamban végigrepüli a New York-Párizs távot. Az összeg sokak figyelmét felkeltette, de valamennyien lezuhantak vagy eltűntek.

Lindbergh is szerette volna learatni a dicsőséget, és bár nem volt könnyű szponzorokat szereznie, sikerült hat St. Louis-i üzletembertől 15 ezer dollárt összekalapoznia. Ebből már megbízhatta a Ryan Airlinest a végül Spirit of St. Louis névre keresztelt repülőgépe megépítésére, amellyel bejelentkezett Orteig trófeájára.

A Spirit of St. Louis manapság, egy washingtoni múzeumban (fotó: Smithonian Institution)

A gép kialakítását tökéletesen alárendelte a faladatnak, a legfontosabb az volt, hogy minél kevesebb súlyt cipeljen magával. Emiatt rádiót és ejtőernyőt sem vitt az útra, még a térképek kemény borítóit is letépte, illetve a nehéz bőrülés helyett fonott széken utazott. A Spiritbe csak egy motort szereltek, hogy csökkentsék a fogyasztást.

Lindbergh 1927. május 20-án, 7:52-kor szállt fel a Long Island-i Roosevelt Fieldről, úticélja a nagyjából 5800 kilométerre lévő, Párizs melletti Le Bourget repülőtere volt.

Lindbergh útja (forrás: thisdayinaviation.com)

Utazása nem telt eseménytelenül, a szűk kabinban nem tudta kinyújtani a lábait, állandóan álmossággal küzdött, előfordult, hogy hallucinált és a köd is megnehezítette a dolgát. Ugyanakkor szerencséje volt, mert az Atlanti-óceán feletti szelek kioltották egymást, így nem sodródott el az eredetileg kijelölt útiránytól.

Május 21-én 22:22-kor, 33 és fél órás repülést követően ért földet Le Bourget-n, ekkor már 55 órája nem aludt. Százötvenezer fős tömeg várta, az ünneplők fél órán keresztül hurcolták vállukon a kimerült pilótát.

Rajongók rohamozták meg Lindbergh repülőgépét (fotó: thisdayinaviation.com)

Lindbergh ezt követően világhírűvé vált, számos kitüntetést kapott, melyek közül a Medal of Honor a legértékesebb. A Time magazin őt választotta először „az év emberének”. Lindbergh úttörése ösztönözte a repülőgép-gyártási kedvet és a pilótaengedély kérelmek száma is megugrott. Ezért ezt az időszakot Lindbergh-boomnak nevezik.

1932-ben újra az érdeklődés homlokterébe került, mert elrabolták másfél éves kisfiát. „Az évszázad bűnténye” hónapokon át tartotta izgalomban Amerikát. Lindbergh ugyan kifizette a váltságdíjat, de két hónappal később megtalálták a gyermek holttestét, mindössze három kilométerre a házuktól. A kisfiút valószínűleg már az elrablása idején megölték. A gyilkosság elkövetésével vádolt Bruno Hauptmannt halálra ítélték és kivégezték. A bűntett hatására fogadta el a Kongresszus az ún. „Lindbergh-törvényt”, amely szövetségi bűncselekménynek nyilvánította az emberrablást, ha az áldozatot átviszik egy államhatáron.

A Lindbergh-bébit kereső plakát (forrás: crimemuseum.org)

Lindberghre nem vetett túl jó fényt, hogy többször járt a náci Németországban, ahol Hermann Göringtől kitüntetéseket fogadott el. Mivel antiszemita és rasszista nyilatkozatokat tett, illetve ellenezte a britek támogatását és a németek elleni háborút, ezért sokan náci szimpatizánsnak vélték. Azonban az 1941-es Pearl Harbor-i támadás után feladta németbarát álláspontját.

A II. világháborút követően az amerikai légierő vezérkari főnökének tanácsadója lett, és a Pan Am légitársaság igazgatótanácsának tagja. Idősebb korában a környezetvédelem felé fordult, mert aggódott az új technológiáknak a természetre és az őslakos népekre gyakorolt negatív hatásai miatt.

A felesége Anne Morrow írónő volt, akitől hat gyermeke született. A háború utáni munkái részben az NSZK-hoz kötötték, itt egyszerre három nővel folytatott viszonyt, ők további hét utóddal ajándékozták meg. „Német gyermekei” előtt a Careu Kent álnevet használta, akik annyit tudtak róla, hogy egy vagyonos amerikai üzletember, aki fontos megbízatásban jár Európában. Csak jóval az 1974-ben bekövezett halála után jöttek rá apjuk valódi személyazonosságára.

Charles Lindbergh 1927-ben (fotó: Wikipedia)

A Lindberghről szóló írásokban gyakran visszaköszönő elem, hogy elsőként repülte át az Atlanti-óceánt. Pedig nem ezért lett híres, és nem is azért, mert leszállás nélkül tette meg az útját. Különlegessége abban állt, hogy mindezt egyedül vitte véghez, méghozzá a két világváros, New York és Párizs között.

Még jóval Orteig felajánlása előtt, 1913-ban a londoni Daily Mail újság 10 000 fontot tűzött ki annak, aki először átszeli az Atlanti-óceánt. Itt még nem volt kitétel a New York-Párizs irány, és csak 72 órás szintidőt szabtak, tehát nem kellett egyhuzamban teljesíteni.

Az első világháború 1914-es kitörése a versenyt parkolópályára tette, bár a korábbi repülőgépek hajtóművei amúgy sem rendelkeztek olyan erővel, hogy elbírják a transzatlanti repüléshez szükséges üzemanyagot. A végtelen vízfelületen való eligazodás és az időjárás kiszámíthatatlansága is gondot jelentett. A „nagy háború” katonai fejlesztései azonban fejlődést hoztak a repülésben, emiatt már nem tűnt kivitelezhetetlennek az átkelés.

Az amerikai Albert Cushing Read parancsnokságával, három NC-4 típusú hidroplánból álló csapat repülte át elsőként az Atlanti-óceánt. Gépeik szárnyakkal felszerelt csónakokra emlékeztettek. Az útjuk 1919. május 8-31-éig, azaz összesen 23 napig tartott. A New York-i Rockaway és az angliai Plymouth közötti távot hat megállóval szakították meg, idejük nagy része a járművek javításával telt. Mivel egynél több gépet használtak a kísérletben és a repülésük jóval tovább tartott 72 óránál, így nem voltak jogosultak a Daily Mail díjára.

Egy NC-4 típusú hidroplán (fotó: thisdayinaviation.com)

A brit légierő két veteránja, John Alcock és Arthur Brown viszont megfelelt a támasztott követelményeknek. 1919. június 14-15-én, közel 16 óra alatt, leszállás nélkül repülték végig a kanadai St. John’s és az írországi Clifden közötti 3040 kilométeres utat.

A háborúban edződött Vickers Vimy típusú repülőgépüket jelentősen átalakították a hosszú útra, bombatartóit például extra benzintankokra cserélték. Kis mennyiségű postai küldeményt is szállítottak, így egyben ez volt az első transzatlanti légipostai járat is. Winston Churchilltől, a légiközlekedésért felelős államtitkártól kapták meg a Daily Mail díját, majd a pilótákat V. György angol király lovaggá ütötte.

John Alcock és Arthur Brown (fotó: manchestereveningnews.co.uk)

Már 1919 júliusában végrehajtották az első Európából Amerikába tartó transzatlanti átkelést, a brit George Herbert Scott vezette R34 típusú léghajó tette meg a Skóciától Long Islandig tartó utat. Amely ezután visszafordult, vagyis ez volt az első oda-vissza légiút az Atlanti-óceán fölött, és az első, amely már fizető utasokat is szállított.

Az Amerika és Európa közötti légi átkelések ugyan nem lettek rutinszerűek, mégis képtelenség megszámolni, hogy mennyien repültek át az Atlanti-óceán felett 1919 és 1927 között, vagyis Charles Lindbergh előtt. Ehhez össze kellene adni számos repülő és léghajó személyzetének és utasainak létszámát.

Ettől függetlenül az egyedül utazó Lindbergh teljesítménye történelmi jelentőségű. Az általa kiváltott tömeghisztéria a fősodorba helyezte az repülőipart, amely ezután szélsebes fejlődésnek indult.