Spártával kapcsolatban mindenkinek beugrik a testileg fogyatékos újszülöttek elpusztításának kegyetlen gyakorlata.

Spárta az ókori Görögország egyik legjelentősebb polisza volt, a Peloponnészoszi-félsziget délkeleti részén terült el. Azonban Spárta csak a (fő)városnak volt a neve, magát az államot Lakedaimón néven illették, ezért szerepelt a spártai katonák pajzsán a lambda betűcímer.

Története az i.e. 10. században kezdődött, amikor a dórok meghódították a korábban itt lakó akhájokat. Fénykora az i.e. 5-6. századra tehető, ekkor körülbelül 60 ezer lakosa volt, míg az i.e. 2. században római uralom alá került és eltűnt a történelem színpadáról.

A lambda betűcímer (forrás: Wikipedia)

A közvélekedéssel ellentétben a spártai társadalom igen tagolt volt, élén két elvileg egyenrangú király állt. Mindössze a legfelsőbb társadalmi réteg, az ún. homoioszok voltak teljes jogú polgárok, ahová elsőszülött fiúként lehetett bekerülni. Csak ők kaptak földet (klaroszt) az államtól, részt vehettek a népgyűlésen (apella), és 60. életévük betöltése után bekerülhettek széleskörű jogi hatalommal bíró vének tanácsába (gerúszia). A hierarchia alján a földművelő helóták és a rabszolgák (duloszok) álltak.

A spártai fiúgyerekekről hétéves koruk után a szülőknek le kellett mondaniuk, innentől az állam vette nevelésbe őket. A nebulókat csoportokba szervezték, akik együtt éltek, tanultak és edzettek. A cél az volt, hogy engedelmes polgárokat faragjanak az ifjakból, akik képesek mindenüket feláldozni Spártáért. A 20. életévvel kezdetét vette a hadkötelezettség, amely 60 éves korig tartott, és az országon kívüli szolgálatra is kiterjedt.

A spártai katonai sikerek titka nem a fizikai erő és állóképesség, sokkal inkább a nagyfokú szervezettség volt. A katonák folyamatosan gyakorlatoztak, hogy a rájuk szabott taktikát tökéletesen tudják kivitelezni. Ez a hadrend azonban túlságosan kötött volt ahhoz, hogy reagálni tudjanak a váratlan helyzetekre.

Ez játszott szerepet például az i.e. 371-ben a leuktrai csata elvesztésében, amikor Thébai csapatai döntő vereséget mértek rájuk, főként a szokatlan lovassági manőverek segítségével. A csatavesztés megtörte a városállam katonai hegemóniáját a görög világban, innentől hanyatlásnak indult. Ettől függetlenül a spártai harcosok hírneve évezredeken át fennmaradt.

Egy spártai katona illusztrációja (forrás: weaponsandwarfare.com)

A spártai életmóddal kapcsolatosan sokféle alaptalan legenda kelt szárnyra, melyek közül több a történelemkönyvekbe is beférkőzött. A vagyoni egyenlőségről már esett szó, de ehhez hasonló, hogy gyakorlatozás céljából, fiatalokból álló csapatok támadtak védtelen helótákra. Mindközül azonban az a legismertebb, hogy gyenge vagy sérült csecsemőket vetettek le a város közelében található Taigetosz hegyről.

A mítosz szerint a spártai katonák kiválogatása már a születés után megkezdődött, amikor a vének tanácsa az újszülött fiúgyermekeket szemügyre vette. “Ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taügetosz Apothetai nevű szakadékába, azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad” - idézték sokáig kritikátlanul Plutharkosz történetíró Párhuzamos életrajzok című művének idevágó részét.

Csecsemőket dobálnak le a Taigetoszról a 300 című filmben (fotó: badancient.com)

A mintegy 500 évvel Spárta fénykora után alkotó Plutarkhosz szövegében azonban szó sincs dobálásról, az egy félrefordítás eredménye. Apothetait sokáig a Taigetosz egy konkrét szakadékának fordították, pedig pusztán azt jelenti, hogy a kitevés helye. A valamilyen testi fogyatékossággal rendelkező csecsemőket tehát „csak” kirakták a Taigetosz egy bizonyos pontjára és magukra hagyták.

Ez egyébként nem spártai specialitás, ilyen helyekkel tele volt az ókori görög világ. Ezekben a társadalmakban az apa, mint családfő élet és halál ura volt, ő dönthette el, hogy egy-egy gyermekét felneveli-e, vagy sem. A túlnépesedéssel küzdő poliszokban főleg az anyagi megfontolás játszott abban szerepet, hogy az apának kellett-e a kicsi. Ha nem, akkor elvitte a “kitevés helyére”, és sorsára engedte.

Ezekre a kvázi inkubátorként funkcionáló helyszínekre jött mindenki, aki gyermeket vagy rabszolgát akart magának, és válogatott. Természetesen sok kitaszított csecsemő halt meg, de sokuk új családba került. Főleg a másod- és harmadszülött lányok voltak nemkívánatosak, mert a hozományukra ráment volna a családi vagyon.

A szülők lelke azért is nyugodt maradhatott, mert a görög gondolkodás szerint a gyerekeket nem megölték, hanem „adtak nekik egy esélyt”. Egyfajta istenítélet volt ez: a csöppség Zeusz akarata szerint élt vagy halt meg. A hegyről való lehajítás viszont gyilkosságnak minősült volna, amely halálbüntetést vont maga után.

Az utókor szemében Spárta az embertelenség szimbólumává vált, pedig az eljárásuk több sanszot adott az újszülötteknek a görög poliszok átlagához képest. Az állam ugyanis elvette a döntés jogát az apától, a csecsemők sorsáról a település elöljárói döntöttek, és csak egészségügyi okból engedélyezték, hogy a kisdedet a „kitevés helyére” rakják.

Ítéletüket az államérdek és nem a humánum befolyásolta, ám tény: pusztán anyagi megfontolásból spártai gyermek nem halhatott meg, így itt több újszülött maradt életben, mint a görög világ legtöbb pontján.

Részlet a 300 című filmből (fotó: michaelfassbender.org)