Az engedékeny béka történetét elsősorban a politológusok szokták idézni, mert rajta keresztül könnyen megérthetőek bizonyos társadalmi folyamatok.

A békák a kétéltűek közé tartoznak, legalább ötezer fajuk ismert. Többségük viszonylag gyenge elülső, és hosszú, izmos hátsó végtagokkal rendelkezik, amelyekkel nagy ugrásokra képesek. Rendszerint lapos fejük, széles szájuk és dülledt szemük van.

A legtöbb béka ebihalként „kezdi az életét”. A kifejlett példánnyá való átalakulás során előbb a hátsó, majd az elülső lábak indulnak fejlődésnek, a kezdetben gömbölyded ebihal lassanként békaszerű formát ölt, a farka pedig eltűnik.

A békafajok többsége ragadozó, emiatt éjszakai életmódot folytatnak, általában rovarokat esznek. Ugyanakkor temérdek veszély leselkedik rájuk, mert sok állat étrendjén szerepelnek, ezért számos reflex és egyéb védekezési módszerük alakult ki. Némelyikük rendkívül agresszív, nagyra nyitott szájjal veti rá magát a támadóra, annak ellenére, hogy valódi fogaik nincsenek.

Kecskebéka (fotó: Wikipedia)

A legismertebb velük kapcsolatos legenda a forrásban lévő béka mítosza. A tanmese szerint, ha a békát forró vízbe teszik, azonnal kiugrik a lábasból, míg ha langyosba helyezik és a kezdetben lassú tüzet fokozatosan hevítik, akkor a mit sem sejtő kétéltű békésen halálra fő.

Ezt a történetet gyakran idézik az emberekre vetített metaforaként, hiszen hatásosan mutatja be egy helyzet folyamatos, de észrevétlen romlását. Az emberi tudat ugyanis könnyen átsiklik az indulásnál alig érzékelhető, baljós figyelmeztető jelzések felett, hiszen azok nem hirtelen, hanem lépcsőzetesen jelentkeznek.

A béka történetével jól illusztrálhatók a magánéletben végbemenő változások, mint például a párkapcsolat elhidegülése, a barátság meglazulása, az elhízás, vagy az anyagi csődbe taszító túlköltekezés. Azoknak az egyéneknek, akik elváltak, meghíztak, elszegényedtek, az odáig vezető út nem tűnt katasztrófának, de mindig egy kicsit közelebb kerültek hozzá, és amikor beütött a krach, nem értették, hogy miért történt.

Nem csak magánéleti, hanem társadalmi szinten is megfigyelhető ez a jelenség, a társadalomtudósok előszeretettel idézik fel a halálra főtt béka históriáját a néplélek megmagyarázására. Szerintük, ha a politikusok túlzottan radikális rendelkezéseket erőltetnek a társadalomra, akkor az ellenáll („kiugrik a fazékból”). Ha azonban a hatalom fokról-fokra cselekszik, azzal elaltatja a tömeg éberségét, és a lassú változások miatt az emberek észre sem veszik, hogy átütötték rajtuk a intézkedéseket.

Karikatúra a forrásban lévő békáról (kép: shutterstock.com)

A mítosz eredetéhez a 19. századig kell visszamenni, ekkor kezdődtek a témába vágó kísérletek. Először Friedrich Goltz német fiziológus foglalkozott a kérdéssel (1869), kettéválasztotta a békákat, az egyik csoport tagjainak eltávolította az agyát, míg a másikét épségben hagyta. Azok a békák, amelyeknek hiányzott az agyuk, a fokozatosan melegített vízben maradtak és megfőttek, míg az aggyal rendelkezők megpróbáltak kiszökni a vízből, amikor annak hőmérséklete elérte a 25 °C-ot.

Heinzmann 1872-es tesztje során, másfél óra alatt 21-ről 37,5 celsiusra (tehát percenként kevesebb, mint 0,2 °C-kal) emelte a víz hőmérsékletét, és állítása szerint a békák nem akartak elmenekülni. Erre a végeredményre jutott 1875-ben egy Fratscher nevű kutató is.

Az utóbbi két kísérlet rosszul dokumentált volt, még az sem teljesen biztos, hogy megtörténtek, és erősen kétséges, hogy ekkora hőfoktól felforrnának a békák. Ennek ellenére a korszak híres amerikai tudósai, William Sedgwick epidemiológus és Edward Scripture pszichológus bizonyítottnak látták és fenntartások nélkül idézték műveikben, hogy a lassú tűzön melegített békák menekülési szándék nélkül halálra főnek. A megállapítás gyorsan elterjedt és az 1900-as évek elejére már ismert volt.

Zöld levelibéka (fotó: hullomagazin.hu)

A modern tudomány azonban nem osztja a 19. századi szakemberek észrevételeit. Már a legenda első részmondata is eléggé valószínűtlen, miszerint a béka képes volna kiugrani a forró vízből. Ugyanis a forráspont közeli vízbe helyezett béka vékony lábaiból azonnal kicsapódik a fehérje. Emiatt az állat tulajdonképpen lebénul, így a szökés lehetőségének reménye nélkül fog megfőni. Ahogyan azt Douglas Melton, a Harvard Egyetem biológusa 1995-ben kijelentette: "Ha forrásban lévő vízbe teszel egy békát, nem ugrik ki, hanem meg fog halni”.

A mondat második fele is meglehetősen kérdéses. Az Oklahomai Egyetem kétéltűekre szakosodott zoológusa, Victor Hutchison egyértelműen elvetette a mítoszt: "A legenda teljesen téves!" - nyilatkozta 2002-ben.

Ebben a tárgykörben végzett kísérletei során ugyanis megállapította, hogy a víz percenkénti 1 °C-os melegítésével a békák egyre aktívabbá válnak, és végül kiugranak, ha ezt a tartály mérete és nyílása lehetővé teszi. Hutchinson szerint magas hőmérsékletnél a szervezet ösztönszerűen beinduló riasztórendszere megakadályozza a tragédiát, akár egy alvó béka is felébred az álmából.

A békák hidegvérűek, ami azt jelenti, hogy a testük fölveszi a környezet hőmérsékletét, mivel képtelenek szabályozni a testhőmérsékletűket. Emiatt a helyváltoztatás a békák természetes hőszabályozási stratégiája. Tehát, ha túlságosan forró helyen tartózkodnak, akkor utána egy hűvösebbet keresnek, hogy lehűljenek, és fordítva. Így szinte elképzelhetetlen, hogy ezek az alapból is mozgékony állatok órákig egyhelyben maradjanak és komfortosan érezzék magukat a melegedő fazékban.

A forrásban lévő béka meséje ugyan hamis, ám analógiaként megállja a helyét. Az embert éberségre inti, és arra ösztönzi, hogy reagáljon a fokozatosan jelentkező negatív változásokra, amivel elkerülheti a súlyos következményeket.