Egy skót orvos kísérletének eredményére ma is sokan a lélek létezésének bizonyítékaként tekintenek, anélkül, hogy ismernék a tesztelésének bizarr körülményeit.

A lélek a legtöbb vallási, filozófiai és mitológiai hagyományban az élőlény test nélküli lényege. Az emberiség hajnaláig lehet visszavezetni azt az elképzelést, hogy az elhunyt személy nem válik semmivé, hanem tovább él, mert ugyan elhagyja testi énjét, de a lelke, ami egyedivé tette őt, megmarad.

A XX. század elején az átlagemberek zöme, de a tudósok egy része is úgy tekintett a lélekre, hogy bár még nem sikerült konkrétan megfigyelni, de elméletileg minden arra mutat, hogy léteznie kell.

Ennek a bizonyítását tartotta élete feladatának az 1866-ban, a skóciai Glasgowban született Duncan MacDougall. Aki húszévesen vándorolt ki az Egyesült Államokba, 1893-ban pedig orvosi diplomát szerezett a Bostoni Egyetemen. Egy massachusettsi kisvárosban, Haverhill-ben telepedett le, ahol praktizálni kezdett.

Duncan MacDougall (fotó: whav.net)

Egy Maine-i nőt vett feleségül, 1895-ben született meg fiúgyermekük. 1896-ban MacDougall megkapta az amerikai állampolgárságot. Háza és orvosi rendelője a városka főutcáján állt, viszont az igen vallásos orvos igyekezett minél több időt tölteni a végstádiumú tuberkulózisos betegeket ápoló, Cullis Consumptives’ Home nevezetű szeretetotthonban.

Az otthon eredetileg egy kereskedő birtokán feküdt, majd amikor 1897-ben egy új épületbe költöztek, magukkal vittek mindent, köztük számos, a kórház szempontjából irreleváns tárgyat. 1901-ben MacDougall felfedezte az egyiket ezek közül: egy Fairbanks márkájú ipari mérleget, amelyet a kereskedő használt a Kínából érkező selyemkötegek lemérésére. Az eszköz azért vált világhírűvé, mert lehetővé tette nagy tárgyak pontos mérését.

MacDougallt régóta érdekelte, hogy a pszichés funkciók különálló egységként továbbra is léteznek-e a halál után? Bizonyítani szerette volna, hogy a lélek egy fizikailag megvizsgálható, megmérhető, tehát kétségtelenül létező dolog. Ehhez kapóra jött számára a Fairbanks mérleg és az, hogy haldokló személyek közelében dolgozott.

A hipotézise az volt, hogy a halál pillanatában a lélek távozik a testből, tehát az ember tömege egy léleknyivel kevesebb lesz, miután elhalálozott. Ezt kísérlettekkel szándékozott alátámasztani, amelyhez olyan embereket választott, akik már rendkívül kimerült fizikai állapotban szenvedtek, mivel a pontos mérés érdekében a betegeknek mozdulatlannak kellett maradniuk a haláltusájuk alatt.

Amikor már úgy tűnt, hogy a paciensek közel állnak a halálhoz, MacDougall az ágyukat az ipari mérlegre helyezte a munkatársai segítségével. Eközben igyekezett a lehető legtöbb részletet feljegyezni: pontosan mennyi időt töltöttek az ágyon, mennyi volt a testsúlyuk akkor, amikor oda kerültek, mikor állt be a halál?

Ilyen Fairbanks ipari mérleget használt MacDougall a kísérletéhez (fotó: bbc.com)

A holttest súlyának megállapításakor figyelembe kellett venni az olyan zavaró tényezőket, mint pl. a testnedvek (verejték, vizelet, széklet) elvesztése. Ezeket a melléktermékeket a doktor otthagyta, ahová folytak, hogy ne befolyásolják az eredményt.

A szeretetotthon vezetői kezdettől fogva bizalmatlanok voltak az orvos kísérleteivel szemben, mert féltették a jó hírnevüket, mivel kizárólag adományokból tartották fent magukat. A mintavétel nagyon ritka volt, több mint öt év alatt, MacDougall mindössze hat haldoklóval kísérletezett.

De még ebből a szerény esetszámból is kettőt érvénytelenített, mert a betegek a mérleg kalibrálása közben haltak meg. Így a maradék négy esetből vonta le a következtetéseit.

Mindössze egyetlen beteg halála tükrözte a hipotézisét, miszerint a halál pillanatában bekövetkezik a lélek tömegének megfelelő, hirtelen súlyvesztés. Ez háromnegyed uncia, azaz 21.3 gramm volt. Egy paciensnél minimális csökkenést mutatott a mérleg, amely gyorsan visszaállt az eredeti értékre. Kettőnél pedig folyamatos, lassú csökkenés látszott a halál beállta előtt és után is.

Mindez MacDougallt nemigen zavarta, kiemelte azt az egyetlen esetet, ami alátámasztani látszott az elméletét, és bizonyítékként tekintett rá. Tanulmányt írt arról, hogy a páciensek halálakor határozott és megmagyarázhatatlan súlyvesztés történt, és arra a következtetésre jutott, hogy a lelkük elhagyta a testüket. Munkatársai elzárkóztak attól, hogy a nevüket adják a dolgozatához.

McDougall kontrollcsoportot is használt a kísérletéhez. Ezek során 15 kutyát tett a mérlegre, de mivel nem talált végstádiumú négylábúakat, így injekcióval megmérgezte őket, és végigmérte a haláltusájukat. Az ebek kimúlásakor azonban semmilyen súlyvesztést nem tapasztalt, ezzel pedig bizonyítottnak látta azt a meggyőződését, miszerint az állatoknak nincs lelkük.

A doktor azt is szerette volna leellenőrizni, hogy a páciensek súlyvesztése esetleg nem a levegő kifújásának a következménye-e, amely a halál beálltakor történik? Így saját maga is ráfeküdt a mérleggel felszerelt ágyra, megpróbált minél erőteljesebben kilélegezni, de nem tapasztalta, hogy ennek hatására csökkent volna a súlya.

Vizsgálatai eredményeiről, 1907. március 11-én számolt be a New York Times, „A léleknek súlya van, gondolja egy orvos” című cikkében. Állítólag rosszakarói szivárogtatták ki a publikálás előtt álló anyagát a sajtónak, hogy rontsák a hírnevét.

A New York Times cikkének részlete MacDougall kísérletéről (forrás: quora.com)

1907 májusában két orvosi szaklapban is megjelent a dolgozata, immár a saját akaratából. A tanulmány a „Hipotézis a lélek szubsztanciájáról, valamint az említett anyag létezésének kísérleti bizonyítékai” címet kapta.

A New York Times és az orvosi magazinok hasábjain hosszú, hónapokig tartó vita alakult ki MacDougall és az eredményeit támadó orvosok között. Akik az alábbi, fontosabb kifogásokat tették:

• A súlyvesztés annak köszönhető, hogy a halál beálltakor a tüdő nem hűti tovább a vért. Ennek következtében hirtelen megemelkedik a test hőmérséklete, ami megugró izzadáshoz vezet.
• A kutyáknál valószínűleg azért nem volt tapsztalható tömegcsökkenés, mert nekik nincs izzadságmirigyük.
• Az esetek egy részében a halál pontos beálltáról nem tudott beszámolni sem MacDougall, sem a személyzet. Így értelmezhetetlen, hogy mikor és mihez képest csökkent a súly.
• Hiába használt viszonylag precíz ipari mérleget, abba így is bele kellett volna kalkulálni nagyjából 0.2 unciányi (azaz öt-hat grammnyi) hibahatárt.
• Mindössze hat alany vizsgálatából vonta le a következtetéseit, ez az esetszám egyáltalán nem tekinthető reprezentatívnak.
• MacDougall szelektíven használta fel az adatait a megállapításaihoz. Egyetlen paciens produkált csak hirtelen súlyvesztést (21 grammot), így az eredmények többségét figyelmen kívül hagyta, és azt az egyet propagálta, amely alátámasztotta hipotézisét.

A doktort nem sokkal a jelentés nyilvánosságra hozatala után eltávolították a szeretetotthonból. Az orvos a bírálatok hatására gyakorolt némi önkritikát, úgy tartotta, hogy további kutatások szükségeltetnének a témával kapcsolatban, lényegesen nagyobb mintavétellel.

Így megpróbált más kórházakat találni, ahol megismételhetné a kísérleteit, ám nem járt sikerrel. Pedig egy parapszichológiai társaság vezetője, aki pártolta az erőfeszítéseit, azt nyilatkozta, hogy meg kellene győzni a kormányzót, hogy a kivégzés előtt álló foglyokon folytatódjanak a tesztek, a villamosszék mérlegre helyezésével.

MacDougall négy évvel később, 1911-ben azzal jött elő, hogy sikerült a testet elhagyó lelket lefényképeznie a halál pillanatában. Állítása szerint ez a fotókon a „csillagközi éterre" emlékeztető fényes foltként jelent meg a haldokló feje körül. A kijelentése azonban már nem keltett a korábbihoz hasonló botrányt, így a haverhill-i orvos kikerült a média érdeklődési köréből. 1920-ban hunyt el, 54 évesen.

A médiában zajló adok-kapok hatására, az eredményeit főleg az Egyesült Államok délkeleti részén fekvő ún. Bibliaövezetben kezelték sokan a lélek létezésének cáfolhatatlan bizonyítékaként. A tudósok egyöntetű elutasítása ellenére, a 21 gramm beszivárgott a populáris kultúrába, horrortörténetekben, regényekben, filmekben bukkant fel. Ezek közül a legismertebb Alejandro González Iñárritu 2003-as, azonos című filmalkotása és Dan Brown Az elveszett jelkép című regénye.

MacDougall kísérletét manapság a paranormális jelenségek rajongói idézik, de gyakran megjelenik a különböző áltudományos oldalakon és hoaxokban is, mint bebizonyított állítás, miszerint az emberi lélek súlya 21 gramm.