A nagy háború árnyékában egy főleg a fiatal felnőtteket tizedelő járvány ütötte fel a fejét. 

A spanyolnátha az első világháború vége felé kezdte szedni az áldozatait. A nevével ellentétben nem nátha volt, hanem a világ eddigi legpusztítóbb influenzajárványa. A betegség gyors lefolyású, magas lázzal, fej- és végtagfájdalommal járó volt, amely során légzési nehézségek léptek fel. Ez sokaknál vérzéses tüdőgyulladássá fejlődött, amely a beteg halálát is okozhatta.

A járvány három nagyobb hullámban jelentkezett, az első 1918 nyarának elején indult, és viszonylag enyhe volt. Ezután jött a legsúlyosabb, a második, amely 1918 októbere környékén kezdődött, és ez szinte rögtön átment a harmadikba 1919 tavaszán. A ragály 1919 végére csillapodott (bár nem tűnt el teljesen), amikorra kialakult vele szemben a nyájimmunitás.

Míg a közönséges influenza során a gyerekek és az idősek a leginkább veszélyeztetett csoportok, addig a spanyolnátha a 20-40 éves korosztály követelte a legtöbb áldozatát. Mivel a fiatalokat vitték el katonának és a jobb munkalehetőségek érdekében ők özönlöttek a nagyobb településekre, ezért a kaszárnyák és a nagyvárosok zsúfoltsága és rossz higiéniás viszonyai őket érintették leginkább, itt pedig nagy volt a megfertőződés esélye.

De az is igaz, hogy a fiatalabb korosztály korábban nem találkozott komolyabb influenzajárványokkal, míg az idősebb generáció már élt az úgynevezett 1889-90-es orosznátha idején, így valamelyest már védett volt a kórokozó ellen.

A hatóságok a kezdetben nem vették komolyan a járványt, ám később kijárási korlátozásokat vezettek be, a fertőzésgyanús embereket karanténba helyezték, bezárták az iskolákat, a színházakat, a közterületeket fertőtlenítették, egyes helyeken pedig előírták a maszkhasználatot.

Maszkot viselő londoni pár a spanyolnátha idején (fotó: The Dispatch)

Ugyanakkor a frontról hazatérő európaiak tömött katonavonatokon, az amerikai katonák teli szállítóhajókon közlekedtek, míg a változó politikai széljárás miatt a határok mentén népességvándorlás indult, így a rendelkezések többsége betarthatatlannak bizonyult.

Az orvosok ráadásul nagy mennyiségű (már mérgező) aszpririn felírásában látták a betegség leküzdésének megoldását, amely hozzájárult az 1918 őszi járvány adatainak súlyosságához.

A spanyolnátha nemcsak, hogy nem volt nátha, de a spanyol jelzőt is helytelenül aggatták rá, ugyanis a fertőzés valószínűsíthető kiindulási pontja az Egyesült Államok.

A külvilágtól teljesen elzárt, farmokkal teli, Kansas állami Haskell megye háziorvosa, Loring Miner már 1918 januárjában jelezte a pusztító betegséget a hatóságok felé, ám a segélykiáltása süket fülekre talált. 1918 februárjában a megyéből többen bevonultak a 300 mérföldre arrébb, de még mindig Kansasban található Fort Riley-i kiképzőtáborba.

1918. március 4-én a szakácsként tevékenykedő Albert Gitchell közlegény a tábor kórházában torokfájásra, lázra és fejfájásra panaszkodott. Hivatalosan ő lett az első ismert spanyolnátha fertőzött, majd többszáz társa is hasonló tünetekről számolt be. Fort Riley-ben átlagosan 56 ezer újonc katona tartózkodott, így a járvány gyorsan végigszaladt rajtuk, egy hónappal később már legalább ötvenen meghaltak a betegségben.

Spanyolnáthás betegeket ápolnak a Fort Riley-i kiképzőtáborban (fotó: The Guardian)

A vírus innen széterjedt Egyesült Államok-szerte, majd áprilisban az amerikai csapatokkal megérkezett Európába, azon belül Franciaországba. Innentől kedve megállíthatatlannak bizonyult, és alig volt olyan szeglete a világnak, ahová ne jutott volna el.

A hadban álló országok, ahol megjelent ez a pusztító influenza, nem merték nyilvánosság elé tárni a betegséget. A hadviselő felek ugyanis kínosan ügyeltek arra, hogy ne árulják el gyengeségeiket az ellenségnek, így szigorúan cenzúrázták a sajtót. Spanyolország azonban a világháborúból kimaradó, semleges ország volt, így nem kellett törődnie a harci morál erősítésével.

A Madrid védőszentjének emléket állító San Isidro Fesztivál (1918 május közepe) után Spanyolországban is berobbant a járvány, ám a fenti okok miatt az újságok szabadon számolhattak be annak hatásairól, még azt is megírhatták, hogy XIII. Alfonz király elkapta a fertőzést.

A világháborúban részt vevő államok annyira hatékony cenzúrát alkalmaztak, hogy a spanyol egészségügyi tisztviselők sem tudták, hogy a szomszédos országokban hasonló járvány ütötte fel a fejét. Mivel itt írtak róla először, a stigma rajta maradt Spanyolországon, és a kór világszerte spanyolnáthaként került be a köztudatba.

A San Ididro Fesztivál 1918-ban (fotó: blog.bne.es)

A spanyolnátha vitte el Guillaume Apollinaire francia költőt, Gustav Klimt osztrák festőt, Max Weber szociológust, Ady Endrét, Kaffka Margitot, illetve Judik Etel színésznőt, Karinthy Frigyes első feleségét.

Becslések szerint az ekkor 1.8 milliárd főnyi emberiségből minden harmadik ember megfertőződött spanyolnáthában, és körülbelül 50 millióan haltak meg benne. Jóval többen, mint az első világháborúban, amelynek 20 millió áldozata volt. Csak összehasonlításként: koronavírusban eddig 6.3 millió személy veszítette életét. Így az Európa felét kiirtó, 1346-53-as pestisjárvány után a spanyolnátha a második leghalálosabb világjárvány az emberiség történetében.