Számos hívő szerint a torinói lepelként ismert szemfedővel a kereszthalált halt Jézust takarták le.

Geoffroi de Charny lovag az északkelet-franciaországi Lirey településen káptalani templomot alapított 1353-ban. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy az imahely egy katolikus egyházmegyéhez tartozik, ebben az esetben a Troyes-i püspökséghez. VI. Ince pápa a lovag kérésére negyvennapos bűnbocsánatot adományozott azoknak, akik meglátogatták a templomot.

Eközben intenzíven zajlott a százéves háború, amelynek gyújtópontjában a francia területen fekvő angol birtokok sorsa állt. 1356-ban, ennek a konfliktussorozatnak egyik állomáshelyén, az egyébként angol győzelemmel záruló poitiers-i csatában esett el Geoffroi de Charny.

Özvegye, Jeanne de Vergy, aki minél több zarándokot akart a templomba vonzani, 1357-ben nyilvánosan bemutatott egy ereklyét. Erről azt állította, hogy Krisztus halotti leple volt, s testének lenyomatát őrzi.

A lepel egy 441 cm hosszú és 113 cm széles lenvászon anyag, melyen egy meztelen, a nemi szervét a karjai összefonásával eltakaró férfi kettős lenyomata látható, szemből és hátulról. A személyt a sérülései alapján megkínozhatták, a sebei keresztre-feszítésre utalnak.

A lirey-i templom napjainkban, az eredetit a francia forradalomban lerombolták, 1880-ban építették újjá (fotó: sindonology.org)

A tizennegyedik században a leplet gyakran állították ki, Troyes püspökeinek rosszallása ellenére, akik megtiltották a tárgy tiszteletét, mert azt csak művészeti alkotásnak tekintették.

Ugyanakkor a lirey-i kanonokok (tisztségviselő papok) olyan jelvényeket árultak a zarándokoknak, amelyeken egy meztelen férfi kettős lenyomatát ábrázoló lepel látható. Tehát igyekeztek anyagi hasznot hajtani a birtokukban lévő, általuk ereklyének beállított vászonból. Ereklyének azokat a tárgyakat nevezzük, amelyek egy szenttel közvetlen kapcsolatban álltak.

A százéves háború viszontagságai közepette a kanonokok 1418-ban felkérték Marguerite de Charnyt (a lovag unokáját), hogy helyezze biztonságba az ereklyét. Ám soha nem kapták vissza, mert 1453-ban a nő egy kastélyért cserébe odaadta azt I. Lajos, savoyai hercegnek.

1502-től a savoyai főváros Chambéry, Sainte-Chapelle kápolnájában tartották. Savoya hercegei dinasztiájuk „palladiumának”, azaz isteni támogatásnak tekintették a leplet, ezzel kívánták megerősíteni a nagyhatalmak által kétségbe vont szuverenitásukat. A Savoyai Hercegség a mai francia-olasz határ déli részén elterülő történelmi államalakulat volt, amely regionális katonai hatalmi státusza miatt gyakran keveredett háborúkba.

1532-ben a lepel megégett, mert egy tűzvész során egy csepp olvadt ezüst pottyant rá, így az komoly nyomott hagyott az összehajtott ruha rétegein. Klarissza apácák igyekeztek helyrehozni a sérülést, foltokat varrtak rá. A klarisszák a ferences rend női ága.

1578-ban Emánuel Filibert herceg elrendelte, hogy a leplet Chambéryből, a savoyaiak új fővárosába, Torinóba szállítsák át. Azóta is a város katedrálisában, a Keresztelő Szent János Székesegyházban tárolják a szemfedőt.

A torinói katedrális (fotó: puzzlefactory.pl)

1898-ben készült a lepelről az első fényképfelvétel, melyet egy amatőr fotós, Secondo Pia ügyvéd örökített meg. A kép negatívján markánsan kirajzolódott a szabad szemmel ekkorra már nem igazán látható, Krisztusnak vélt fej. A fotón egy szakállas, vállig érő hajú férfi látható, aki izmos és magas, sérülései pedig hasonlóak Jézus keresztre feszítésének bibliai ábrázolásához.

Secondo Pia fotójának negatívja a testlenyomat két oldaláról (fotó: livescience.com)

1940-ben Maria Pierina De Micheli nővér engedélyt kapott, hogy Secondo Pia legendás képével ellátott érmét bocsásson ki. Ezt a Szent Arc-éremnek nevezték el, melyet sok katolikus viselt medálként a második világháború idején, védelmet remélvén tőle.

II. Umberto, az utolsó olasz király 1983-ban meghalt. Ő volt a Savoyai-ház feje, így a lepel tulajdonosa is, bár a királyságot 1946-ban már megdöntötték Olaszországban. Végrendelete értelmében a lepel a Vatikán tulajdona lett, ám az ettől függetlenül Torinóban maradt.

Az utóbbi időben a lepel többszörös helyreállításon esett át, lépéseket tettek az állagának megóvása érdekében, hogy elkerüljék a további sérüléseket és szennyeződéseket. Golyóálló üveg alatt, légmentesen záródó tokban tárolják, így ezek megakadályozzák a kémiai változásokat.

A torinói lepel a golyóálló üveg mögött (fotó: bbc.com)

A nagyközönség számára ritkán látogatható, a XIX. században 5-ször, míg a XX.-ban is mindössze 6 alkalommal mutatták be. Az új évezredben 2010-ben és 2015-ben láthatták az érdeklődők. A következő kiállítását 2025-re tervezik.

Az elmúlt évtizedekben számos próbálkozás történt a lepel eredetiségének bizonyítására, olyan merész elképzelésekkel, miszerint egy földrengés nyomán alakulhatott ki a lepel lenyomata, vagy, hogy pollenvizsgálatok bizonyítanák a szemfedő eredetiségét. Leginkább a STURP nevű amerikai csoport tett sokat azért, hogy sokan elhiggyék: a lelet Krisztushoz köthető.

1981-es jelentésük szerint a lepel nem művész munkája, hanem egy valódi keresztre-feszített ember lenyomata látható rajta. Azt állították, hogy vért igen, viszont festéknyomot nem találtak a leplen, igaz tagjaik között nem volt egyetlen szakértője sem az ereklyéknek, sem a régi szöveteknek, sem a középkori ikonográfiának.

A torinói leplet az elismert szakértők többsége XIV. századi művészeti alkotásnak tekinti. A katolikus egyház sem tartja ereklyének, tulajdonképpen a hívők lelkiismeretére bízza a hozzá való viszonyulást. Vallási szempontból különben sem a tárgy eredetisége számít, hanem szimbolikus és felidéző értéke. 

Miért valószínűtlen, hogy a lepel Jézuson lett volna? 

• Egyetlen írásos bizonyíték sem utal rá, hogy a lepel az 1350-es évek előtt létezett volna, így természetesen arra sincsen magyarázat, hogyan került Jeruzsálemből a francia kistelepülésre. 

• A szövetek szakértői szerint a szövés technikája XIV. századi, európai mintákat követ. A hosszúsága alapján olyan pedálos szövőszéken készülhetett, amely csak Kr. u. 1000 táján jelent meg Európában. 

• Egy korabeli levél tanúsága szerint, Henri de Poitiers, Troyes püspöke, aki engedélyt adott a lirey-i templom építésére, hosszas vizsgálódás után kinyomozta, hogyan festették meg a leplet, és sikerült azonosítania az azt készítő művészt. 

• Pierre d’Arcis, aki a fent említett püspök utóda volt, azt állította, hogy a lirey-i kanonokok (akik amúgy az ő beosztottjai voltak, de nem engedelmeskedtek) a „fösvénység és mohóság tűzében égnek, nem jámborságból, hanem érdekből mutatták be a mesterségesen gyártott ereklyét”. Szerinte egyes „lefizetett egyénekkel” csodálatos gyógyulásokat játszattak el az ereklye bemutatásánál, „hogy alattomosan pénzt zsaroljanak ki az emberekből”. 

• 1390-ben VII. Kelemen (ellen)pápa azzal a feltétellel engedélyezte a lepel bemutatását, ha közlik, hogy ez nem az igazi szemfedél, csak annak „reprezentációja”. 

• 1543-ban Kálvin János, a reformáció vezéralakja egyik értekezésében elképzelhetetlennek tartotta, hogy bár az evangéliumok Jézus halálakor történt több csodáról is beszámoltak, viszont elfelejtették volna megírni bennük, hogy a megváltó képmása a halotti leplen maradt. Azt is kifejtette, hogy a korabeli zsidó temetkezési szokások szerint a testet egy lepedőbe csavarták, az elhunyt fejére pedig kendőt tettek. 

• A test megnyújtottsága és a sebek hangsúlyozása a gótikus művészet hatására utal, amely a 12-15. század között volt elterjedt korstílus. 

• Jézus fizikai megjelenése, így az arca a bizánci ábrázolásmódnak felel meg, de a történelmi Jézus például aligha volt hosszú hajú. Az evangéliumok nem tesznek említést a külsejéről, valószínűleg azért, mert nem volt az átlagtól különösen elütő ismertetőjegye, a hosszú haj viszont akkoriban ilyennek számított. 

• A test elölről és hátulról való megjelenítése között 7 centiméter különbség észlelhető. 

• Jézus arcát és kezét nagyon részletesen ábrázolták, míg a feneke és a köldöke csak halványan rajzolódik ki, vagy láthatatlan. Ez az eltérés a művész szemérmével magyarázható. 

• Meglehetősen életidegen, hogy egy elhunyt személynél úgy álljon be a hullamerevség, hogy kezeivel eltakarja a nemi szervét. 

• Egy 1973-as törvényszéki vizsgálat során nem találták vérnyomot a szöveten, viszont nagy mennyiségű kalcium-karbonátot igen. A középkorban pedig ilyen anyagot tartalmazó gipsszel kezelték a vásznak felületét, hogy a festék megtapadjon rajtuk. 

• A STURP a vászon foltjain hemoglobint és albumint mutatott ki, amely szerintük vérből származott. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ez állati kollagén lehetett, nyúlbőrből kivont ragasztó, amelyet gyakran használtak kötőanyagként a középkori festményeken. 

• A lepelről több ábrázolás is készült a középkorban, s ezek tanúbizonysága szerint ekkoriban még sokkal jobban látható volt rajta a megkínzott egyén, különben aligha vonzott volna nagy tömegeket. Azonban minden széthajtogatással és összehajtással lepergett róla a festékanyag, ezért ma már az alak szabad szemmel alig kivehető. 

• 1988-ban a lepel egyik sarkából szálakat emeltek ki, hogy három különböző (Oxfordi Egyetem, tucsoni Arizonai Egyetem, zürichi Svájci Szövetségi Technológiai Intézet) laboratóriumban radiokarbonos vizsgálatnak vessék alá őket. Az eredményeket Anastasio Ballestrero bíboros, Torino érseke tette közzé egy sajtókonferencián: 95%-os bizonyossággal állítható, hogy a szövet 1260 és 1390 között keletkezett. 

• Az érsek ezután ereklyéből ikonná nyilvánította a leplet, vagyis olyan tárggyá, amely nem állt közvetlen kapcsolatban szent személlyel, de liturgiai funkcióval bír, és érdemes hozzá imádkozni.