My Lai az amerikai hadseregnek a vietnámi civilekkel szembeni kegyetlenkedésének a szimbóluma, de az egyetlen ahol legalább kísérlet történt az elkövetők felkutatására és megbüntetésére.

Az 1954-ben kötött genfi egyezménnyel lezárult az indokínai háború, a franciák elismerték Vietnám függetlenségét. Azonban az északi részt uraló, Ho Si Minh-vezette kommunisták, illetve a délit felügyelő Bao Dai-hoz hű erők máshogy képzelték el az ország jövőjét.

A területet a 17. szélességi fok mentén kettévágták, közöttük demilitarizált övezetet hoztak létre. 1955-ben egy referendumnak kellett volna döntenie a déli rész további sorsáról (az újraegyesítésről), ám ezt soha nem tartották meg.     

A kettéosztottság állandósult, Bao Dai-t Ngo Dinh Diem követte, akinek a vezetésével megalakult a Vietnámi Köztársaság. Eközben az északiak háborút indítottak az ország egyesítéséért, akiket a délen működő gerillaszervezet, a Vietkong támogatott. Az Egyesült Államok beállt Diem mögé, hiszen a dominóelv és a Truman-doktrína volt politikájuk középpontjában, a kommunizmus további terjedésének kívánták gátat szabni.

Kezdetben csak néhányszáz katonai tanácsadóra és kiképzőre, illetve fegyverszállításokra korlátozódó segítség fokozatosan bővült, hiszen világossá vált, hogy a déliek hadserege nem fogja tudni megakadályozni az északiak előrenyomulását. Végül 1965-ben már amerikai harcoló alakulatok is megjelentek Dél-Vietnámban, amelyet ekkor már a Diemet kivégeztető Duong Van Minh irányított.

Amerikai katonák egy vietnámi bevetésen (fotó: eu.usatoday.com)

Amikor 1967 decemberében a 20. gyalogezred 1. zászlóaljának C százada, a Hawaii-on kapott dzsungelharcászati kiképzést követően Vietnámba érkezett, már általánossá vált a felismerés, hogy a háború aligha megnyerhető. Ugyanis hiába verték vissza az északiak és a gerillák próbálkozásait, hiába bombázták az északi területeket, azok utánpótlása, szovjet és kínai segítséggel szinte kiapadhatatlannak bizonyult.

A C századot Quang Ngai tartományban vetették be, ahol a legkritikusabb volt a helyzet. Hamar belekerültek a Vietkong által 1968. január 30-án indított Tet-offenzívába, ahol egy általános felkelés kirobbantása volt a kommunisták célja. Ezt nem sikerült elérniük, viszont jelentékeny veszteségeket okoztak az amerikaiaknak.

Mire elérkezünk a tárgyalt naphoz a C század már 28 emberét vesztette el, létszámuk 105 főre fogyatkozott. Igyekeztek felkutatni a civilek között megbújó gerillákat, ám egy idő után minden civilben a potenciális Vietkong-harcost látták. Revansvágy lett úrrá rajtuk, frusztrációjukat fokozta, hogy szinte egy láthatatlan ellenséggel harcoltak, az elesett katonák zömével orvlövészek, illetve aknák, csapdák és aknavetőtűz végzett.

A század hírszerzőtisztje azt állította, hogy 1968. március 16-án az összes My Lai-i civil a piacon lesz, aki a faluban marad (becslése szerint 2-300 fő) az mind gerilla. Frank Barker alezredes, a My Lai-i akció parancsnoka, a falu teljes lerombolását adta utasításba, ideértve a talált alagutak betemetését, az élelmiszer-készletek megsemmisítését és az állatok leölését. Arra azonban nincs egyértelmű bizonyíték, hogy a lakosság likvidálását is parancsba adta volna.

Bár semmilyen ellenállásba nem ütköztek, az amerikai katonák a délelőtt 8-tól nagyjából 11-ig tartó öldöklésben gyakorlatilag lemészárolták a falut, beleértve a csecsemőket, az aggastyánokat és a nőket is. Az áldozatok pontos száma a mai napig vitatott, de nagyjából 350-400 között lehet valahol.

A katonák csoportosan erőszakoltak meg nőket. A gyilkosságokat sokszor brutális módon hajtották végre, a végtagok levágása, az agyonszurkálás, a kibelezés, a skalpolás vagy a nyelv kivágása csak néhány a szörnyűségek tárházából.

My Lai-i civil áldozatok (fotó: authentiktravel.com)

A hivatalos jelentés 128 vietkong halottról és 3(!) zsákmányolt fegyverről szólt. Ez a durva aránytalanság már akkor sokaknak szemet szúrt. My Lai egyáltalán nem tekinthető egyedi esetnek a vietnámi a háborúban, de ez volt az egyetlen, amelyből „ügy” lett.

Hogy ez így alakult, az leginkább egy bizonyos Ron Ridenhour nevezetű helikopteres géppuskásnak köszönhető, aki bár egy másik alakulatnál szolgált, ám a mészárlásban résztvevő katonák beszámolóiból egy részletes anyagot állított össze. Hazatérte után, ezt elküldte többek között Nixon elnöknek, a Pentagonnak, a külügynek, és számos képviselőnek.

Sokat segített a téma felszínen tartásán, hogy napvilágot láttak az öldöklésről készült fényképek. Ron Haeberle hadifotós dokumentálta az eseményeket, két fényképezőgéppel dolgozott, és csak az egyik tekercset adta le a hadseregnek, a másikat hazavitte magával, melyeket később nyilvánosságra hozott.

Az események feltárására két nyomozás indult, az egyiket a hadsereg Bűnügyi Nyomozati Osztálya indította a magyar származású André Feher vezetésével, aki még Vietnámba is elutazott, hogy minél több tanút tudjon kikérdezni. A másikban pedig William Peers altábornagy stábja igyekezett felgöngyölíteni az incidenst követő eltusolási kísérleteket.

Vádemelésig 26 katona ügye jutott el, többek között Ernest Medina századosé, a C század parancsnokáé, William Calley hadnagyé, aki az 1. szakaszt vezette, illetve Oran Henderson ezredesé, aki elrendelte a támadást, és aki később igyekezett hamis jelentéseivel eltüntetni a nyomokat. Frank Barker ekkora már meghalt szolgálatteljesítés közben, így őt nem lehetett felelősségre vonni.

A nyomozás fényt derített arra is, hogy ugyanezen zászlóalj B százada, szintén ezen a napon a szomszédos My Khe településen rendezett vérfürdőt, 90-100 halottal.

William Calley (fotó: Wikipedia)

A megvádolt egyének közül a hat katonatisztből álló esküdtszék egyedül William Calleyt ítélte el. 1971. március 29-én találták bűnösnek 22 dél-vietnámi civil meggyilkolásában. Büntetését március 31-én határozták meg: életfogytiglani börtönbüntetés és kényszermunka, melyet a kansasi Fort Leavenworth fegyházban kellett (volna) letöltenie.

Másnap (!) azonban Richard Nixon elnök a verdiktet házi őrizetre módosította, és intézkedett arról, hogy az elítéltet a georgiai Fort Benning katonai bázisra szállítsák. Calley a házi őrizetben repülőgépmodelleket épített, levelező tanfolyamokat végzett, illetve háziállatokat vásárolt és tartott.

1971. augusztus 20-án a büntetését 20 évre mérsékelték. 1974. február 27-én Calleyt egy bíró szabadlábra helyezte, mert véleménye szerint nem kapott tisztességes tárgyalást. Egy új eljárásban 10 évre redukálták a szabadságvesztését. Ezért 1974. június 13-án újra őrizetbe vették, de felebezett és már szeptember 25-én óvadék ellenében ismét szabadult.

A jogi zűrzavar 1976. szeptember 10-én zárult le, ekkor az utolsó ítéletet helybenhagyták. Mivel a feltételes szabaduláshoz szükséges időt letöltötte, így már nem kellett visszamennie az őrizetbe.

Tehát hiába olvashatjuk sok helyen, hogy Calley életfogytiglant kapott a tettéért, valójában bő három évet kellett csak lehúznia, azt is egy laktanyában, „házi őrizetben”. Calley jelenleg 78 éves, és a floridai Gainesville-ben éli nyugdíjas éveit.

Az Egyesült Államok 1973-ban kihátrált a háborúból. A magukra maradt déliek egyre kisebb területre szorultak vissza, végül az északiak 1975. április 30-án foglalták el Saigont, az utolsó déli hadállást. A két országrész 1976-ban hivatalosan is egyesült, és létrejött a Vietnami Szocialista Köztársaság. A háborúnak mintegy 4 millió civil áldozata volt, körülbelül 650 ezer északi, 250 ezer déli és 58 ezer amerikai katona halt meg.