A Varsói Szerződés csapatainak 1968-as csehszlovákiai bevonulása eltiporta a „prágai tavaszt”, melynek atyja a párt népszerű első titkára, Alexander Dubcek volt.

Csehszlovákia 1948-ban vált a keleti blokk részévé, miután a Klement Gottwald vezette Kommunista Párt (CsKP) puccsot hajtott végre, mellyel egy szovjetbarát, keményvonalas rezsim jött létre. A rendszer a 60-as évek közepére ugyan valamelyest konszolidálódott, de a diáktüntetések erőszakos kezelése ellehetetlenítette az akkori pártvezető, Antonin Novotny helyzetét.

Ekkor lépett színre, az egyébként szlovák Alexander Dubcek (1968. januárjában lett a CsKP első titkára), aki a közvélemény követeléseire reagálva próbálta megreformálni a szocialista államot. Eltörölte a cenzúrát, igyekezett bevonni a párton kívülieket a közéletbe, szabad választásokat, a magánvállalkozások engedélyezését, a cseh-szlovák viszony rendezését ígérte, és lépéseket tett a piacgazdaság elveinek alkalmazására.

Dubcek intézkedései széleskörű támogatottságot élveztek, a tömegek demokratikus átalakulást akartak, ezzel együtt felerősödtek a rendszerkritikus és szovjetellenes hangok. A szocialista államok vezetői attól tartottak, hogy megismétlődnek az 1956-os magyarországi események.

Mivel a sorozatos szovjet figyelmeztetések ellenére Dubcek nem lassított a tempón, a „prágai tavasz” napjai meg voltak számlálva. 1968. augusztus 20-21-i éjszakán a Varsói Szerződés csapatai (szovjet, lengyel, magyar és bolgár egységekkel) több oldalról átlépték a csehszlovák határt, és a Duna-hadművelet keretében irányításuk alá vonták az országot. A csehszlovák haderő nem tanúsított ellenállást, a megszállás 137 polgári halálos áldozatot követelt.

Szovjet csapatok Prágában (fotó: britannica.com)

Dubceket egy katonai gép padlójához láncolva Moszkvába szállították, majd utasították az általa épített rendszer békés lebontására, a reformok eltörölésére. Augusztus 27-én a televízióban könnyes szemmel arra kérte a nemzetet, hogy fogadják el a demokrácia és a szólásszabadság átmeneti korlátozását. Pozícióját ugyan megtarthatta, ám az „emberarcú szocializmus” rövid időszaka véget ért.

A csehszlovák társadalom leginkább sztrájkokkal, néhol tüntetésekkel reagált az őket ért sérelmekre. A leghíresebb protestáló Jan Palach egyetemista lett, aki önkéntes tűzhalállal vetett véget életének, a szovjetek bevonulása elleni tiltakozásul. Temetésén 750 ezren vettek részt.

Csak idő kérdése volt, hogy a visszafojtott indulatok elszabaduljanak, erre pedig a stockholmi jégkorong világbajnokságon, 1969. március 28-án, a szovjetek felett aratott 4:3-as csehszlovák győzelem szolgáltatott apropót. Mintegy százötvenezer ünneplő tódult a prágai Vencel térre, és bár kezdetben inkább a jéghoki-válogatottat éltették, a felvonulás hamar szovjetellenes rigmusok skandálásába csapott át.

A szovjet nagykövetség megtámadását még sikerült megakadályozni, az Aeroflot és az Intourist irodáinak szétverését már nem. Vidéken főleg szovjet felszabadítási emlékműveket, illetve szovjet laktanyákat és katonai járműket rongált meg a tömeg. 69 városban került sor tiltakozó demonstrációkra és zavargásokra.

Az 1969-es "jégkorong-zavargások" (fotó: thedailybeast.com)

Dubcek helyzete ezután tarthatatlanná vált, erőteljes támadás indult személye ellen a szocialista sajtóban és diplomáciai körökben. A szovjetek félreérthetetlenül jelezték, hogy a „normalizálás” érdekében eljött a vezetőváltás ideje. A nyomásgyakorlás végül a CSKP KB 1969. április 17-i plenáris ülésén ért célt: a Kreml akkori kedvencét Gustáv Husákot nevezték ki első titkárnak. Politikai értelemben Dubcek nyolc hónappal élte túl a megszállást.

Elmozdítását követően parlamenti elnöki tisztséggel kínálták meg, melyet fél évig töltött be, majd ankarai nagykövetnek küldték. Abban reménykedtek, hogy disszidál, de ezt nem tette meg. 1970-ben kizárták a pártból, innentől semmilyen közéleti tevékenységet nem folytathatott, rendőri megfigyelés alá került, kiretusálták minden fényképről, amelyen szerepelt. A szlovákiai Erdészeti Szolgálatnál dolgozott nyugdíjazásáig.

Az 1989-es rendszerváltás, az ún. „bársonyos forradalom” után ismét az országgyűlés elnöke lett, majd a Szlovák Szociáldemokrata Pártot vezette. A szovjetek 1991-es kivonulását még megélhette, ám Csehszlovákia 1993-as kettéválását már nem, mert 1992. november 7-én meghalt, néhány héttel korábban, autóbalesetben elszenvedett sérülései következtében.