Történelmi emlékezetünk egyik megkövült képe a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Nemzeti dalt vehemensen szavaló Petőfi Sándor idealizált figurája.
1848 elején Európa valósággal forrongott. Palermóban elűzték a Bourbon uralkodót, Párizsban megdöntötték Lajos Fülöp alkotmányos monarchiáját. A Habsburg-birodalom fővárosában, Bécsben pedig a valódi döntéshozó, Metternich herceg intézkedései ellen lázongott a nép.
Ebben a puskaporos hangulatban írta meg a korszellemre reflektáló költeményét Petőfi, naplója tanúsága szerint 1848. március 13-án. A Nemzeti dal eredetileg „Rajta magyar, hí a haza!” felkiáltással indult volna, ám a költő ezt egy bizonyos Szikra Ferenc nevezetű joghallgató barátja javaslatára átírta, a mindenki által ismert változatra.
Petőfi Sándor: Nemzeti dal (forrás: versnaptar.blog.hu)
A reformellenzék teszetoszaságával elégedetlen radikális ifjúság 1848. március 15-ére, reggel 8 órára gyülekezőt hívott össze a Fillinger kávézóba, melyet a köznyelv a korábbi tulajdonos után továbbra is Pilvaxnak hívott.
A terv az volt, hogy tömegbe verődve elindulnak, és városszerte kihirdetik az Irinyi József által megfogalmazott követeléseiket, a 12 pontot. Ám megdöbbenésükre a megbeszélt időpontra csak hatan jelentek meg. Petőfi itt szavalta el először a Nemzeti dalt.
A kompánia felkerekedett és az Újvilág utcai orvosi egyetem felé vették az irányt, majd az Egyetem tér következett, a mérnök- és jogászhallgatók felségterülete. A tanórák leálltak, heves felszólalások zajlottak, a felsőoktatásban résztvevők egy emberként csatlakoztak a forradalmárokhoz. Petőfi természetesen mindkét helyszínen elzengte költeményét.
A kezdetben féltucatnyi társasághoz folyamatosan csapódtak, olyannyira, hogy 10 óra környékén már ötezres tömeg gyűlt össze. A felbátorodott nép úgy döntött, hogy érvényt szerez Irinyi kiáltványának első pontjának, a sajtószabadságnak.
Ezért a Hatvani (jelenleg Kossuth Lajos) utcai Landerer és Heckenast nyomdához iramodtak, amelyet annak rendje és módja szerint lefoglaltak. A 12 pontot és a Nemzeti dalt nagy példányszámban kinyomtatták, és talán mondani sem szükséges, de Petőfi itt is elmondta versét, a nap folyamán immár negyedszer, de egyben utoljára.
A Petőfi, Irinyi, Vasvári és Jókai által vezetett elégedetlenkedők dél körül „ebédszünetre” vonultak, és abban állapodtak meg, hogy délután háromra gyűlést hívnak össze a Múzeum térre. Itt elkezdték osztogatni a Landereréknél sokszorosított „szórólapokat”, és a házfalakat is teleaggatták velük.
Az egyetemisták és a pesti polgárok mellett a közeli Széna piacon (ma Kálvin tér) tartott marhavásáron lévők is hozzáverődtek a sokadalomhoz, így körülbelül tízezren hallgathatták a gyújtó hangú beszédeket.
Petőfi egy rövid szónoklatot biztosan tartott, de ha elszavalta volna már ekkor kultikus művét, egészen biztosan megemlékezik róla naplójában, lévén, hogy roppant hiú ember volt.
Gyorsan a folklór része lett a versét a múzeum lépcsőin szavaló Petőfi (forrás: Digitális Képarchívum)
Hogy mégis miért rögzült a Nemzeti Múzeum oldalpárkányán a költeményét előadó Petőfi képe? Három lehetséges magyarázat:
- Már 1848. április 22-én, a Pesti Divatlap mellékletében megjelent a megzenésített Nemzeti dal kottája, ahol Petőfit ezzel a jellegzetes pózzal ábrázolják.
- 1900-ban bölcsészhallgatók állítattak emléktáblát a Múzeumkertben, melyre rákerült, hogy a lánglelkű énekes „a magyar szabadságnak első szabad dalát e helyről szavalta el”.
- Erősíti a tévhitet az 1953-ban készült Feltámadott a tenger című film is, ahol Görbe János alakítja Petőfit ebben a kitalált szituációban.
