A díszállatként is tartható apróságokkal kapcsolatban egy Disney-dokumentumfilm miatt terjedt el a csoportos önpusztítás legendája.

A lemming az egérnél valamivel zömökebb testalkatú rágcsáló. Főképp az északi országokban fordul elő, a tundra és a tajga lakója, legismertebb faja a norvégiai lemming. Körülbelül 13-18 centiméter hosszú és 23-34 gramm súlyú, puha szőrű, rövid lábai és kicsi fülei vannak. Növényevő, leginkább mohákkal, füvekkel, bogyókkal, levelekkel táplálkozik. Télen is aktív, ilyenkor nagy alagútrendszerekben él a hó alatt, amely megvédi a ragadozóktól.

Apró termete ellenére meglehetősen agresszív. Ha fenyegetve érzi magát vagy megzavarják mindennapos tevékenységei közben, a norvégiai lemming még az embernek is nekitámad. Ilyenkor dühös, cincogásra és visításra egyaránt emlékeztető hangokat hallat, és le-föl pattog.

Várható élettartamuk 2-3 év. Szaporodási időszakuk áprilistól októberig tart, a vemhességi idejük pedig mindössze három hétig, melynek a végén akár egy tucatnyik kölyök is világra jöhet. Egyetlen nőstény akár nyolcvan utódot is szülhet élete folyamán.

Ezekből a számokból is következik, hogy időnként nagyon elszaporodnak, egy év alatt akár a tízszeresére is nőhet egy terület lemming-populációja, de a szaporaságon túl ehhez gyenge tél, gazdag táplálékforrás és kevés természetes ragadozó is szükséges. Ennek ellenére a lemmingek népessége rendkívül ingadozik, körülbelül négyévente a számuk vészesen lecsökken, és ekkor a kihalás szélére kerülnek.

A norvégiai lemming (fotó: Wikipedia)

Amikor egy terület összes táplálékforrását felélték, kénytelenek útra kelni, hogy új élőhelyet találjanak. Ilyenkor hatalmas csapatokba verődve, gyakran több száz méter széles sávban vonulva vakon követik a vezető-lemmingeket.

Tavakon és folyókon is képesek átkelni, hiszen jó úszók, viszont a vonulásuk folyamán megesik, hogy figyelmetlenségből lepotyognak a sziklákról és összezúzzák magukat.

A kis rágcsálók tömeges vándorlásának ijesztő látványa, az ilyenkor előforduló véletlen balesetek, illetve még a szakértők számára is nehezen megmagyarázható népességhullámzásuk megtévesztette a 19. századi természetkutatókat. Ezekből ugyanis azt téves következtetést vonták le, hogy a lemmingek sokasága beleveti magát a tengerbe, és kollektív öngyilkosságot követ el.

A viselkedést a csoportért tett önfeláldozással magyarázták, hiszen a túlszaporodás miatt nem juthat valamennyijük számára elegendő táplálék. Erről azonban szó sincs, ha megfulladnak egy átkelés folyamán, azt nem szándékosan teszik, hanem mindig az új élőhely felkutatása motiválja őket. Ilyenkor elképzelhető, hogy a fizikai adottságaikat meghaladó feladatot vállalnak be, azaz apró testükhöz mérten túl széles a vízfelület, vagy az átázott bundájuk okozza a tragédiájukat.

Az öngyilkossági teória a Disney 1958-as Fehér vadon című természetfilmjének hatására terjedt el világszerte. A film az alkotók szerint egy tömeges lemmingvándorlást ábrázol, melynek egyik jelenetében a túlszaporodó lemmingek levetik magukat a sziklákról, és menthetetlenül a Jeges-tengerbe fulladnak.

A narrátor így magyarázza a látottakat: „Azt beszélik, hogy a kis állat tömeges öngyilkosságot követ el, és a tengerbe veti magát. E történet egyike az északi sarkvidék örök legendáinak, de ahogy gyakran megesik az efféle történetekkel, senki nem tudja, hogy igaz-e vagy nem. Mindjárt kiderül az igazság.”

Ezután az látszik, hogy lemmingek tömege veti magát a vízbe a szikláról vagy begyalogol a vízbe, és elkezd úszni a horizont felé. A narrátor azzal folytatja, hogy a lemmingek nem öngyilkosok akarnak lenni, csak összetévesztik a tengert egy kisebb tóval, amit át tudnának úszni.

Noha a film nem állítja, hogy az állatok kollektív öngyilkosságot követnének el, a képek egyértelműen arra utalnak, hogy valamiféle ősi ösztöntől vezérelve a tengerbe vetik magukat, és manapság is ez a meghatározó vélekedés velük kapcsolatban.  

Részlet a Fehér vadon című alkotásból (forrás: Youtube / complience)

A drámai jelenet azonban nem egy spontán módon elkapott cselekményt ábrázol, hanem egy előre beállítottat. A lemmingeket a Kanada északi részén, a Hudson-öböl mentén élő inuit gyerekektől vásárolták, darabját 1 dollárért. Ezután elszállították őket a többszáz kilométerre lévő, tengerpart nélküli Alberta tartományba, ahol a valóságban egyáltalán nem élnek lemmingek. Itt vették fel a vándorlós jeleneteket, egy hóval borított, forgó korong segítségével.

A rendelkezésre álló lemmingek korlátozott száma miatt szűk kamerabeállításokkal és dinamikus vágásokkal érték el, hogy a néhány tucat jószág tömegnek tűnjön. A végén a forgóállványra felpakolt kis állatokat belezúdították a Jeges-tenger szerepét alakító, Calgary melletti Bow folyóba, akik így elpusztultak. Ráadásul olyan lemmingeket választottak ehhez a művelethez, amelyek nem folytatnak vándorló életmódot, szemben a norvégiai lemminggel, amellyel kapcsolatban elterjedt a tömeges öngyilkosság mítosza.

Bár a Fehér vadon az elejétől a végéig megrendezett volt, mégis Oscar-díjat nyert 1959-ben, a legjobb dokumentumfilm kategóriában.