A fiatal amerikai nő megölése a nagyvárosi közöny szimbólumává vált, amelyre szociálpszichológiai tankönyvek sokasága hivatkozott.

Catherine Genovese, akit mindenki Kittynek hívott, egy ötgyermekes, brooklyni olasz-amerikai család lánya volt. Apja kabátokat és kötényeket készített megrendelésre. 1954-ben, Kitty édesanyja szemtanúja volt egy gyilkosságnak, így a szülők úgy döntöttek, hogy a biztonságosabb Connecticutba költöztetik a famíliát. Kitty azonban ekkor érettségizett és a közelgő esküvőjére készült, így maradt New Yorkban.

A házasság gyorsan válással végződött. A lány kezdetben irodai munkakörben dolgozott, később pultosként helyezkedett el. 1961-ben egy rövid időre letartóztatták, mivel illegális fogadásokat kötött lóversenyekre a pub vendégeivel.

Az állását emiatt elvesztette, ám a szakmában maradt, és egy bár üzletvezetője lett. Dupla műszakokat vállalt, hogy minél több pénzt takarítson meg, mert olasz éttermet akart nyitni. Queens kertvárosias hangulatú részében bérelt lakást, melyen a barátnőjével osztozott, akivel leszbikus párkapcsolatban élt.

1964. március 13-án, a 28 éves Kitty hajnali három körül indult haza munkahelyéről piros Fiatjával. Winston Moseley ekkor már körülbelül egy órája rótta az utakat, fehér Chevrolet Corvairjában ülve. A 29 éves, kétgyermekes, nős, büntetlen előéletű férfi, aki gépek üzemeltetésével foglakozott, egy közlekedési lámpa zöld jelzésére várva vette észre Kittyt, és követni kezdte.

Winston Moseley (fotó: washingtonpost.com)

A nő 3 óra 15 perckor parkolta le autóját a Kew Gardens vasútállomás parkolójában, a lakásától kb. 50 méterre. Az otthona a Tudor Buildingben volt, egy olyan háztömbben, melynek földszintjén üzletek voltak, míg az emeletén apartmanok, melyekbe lépcsőházakon keresztül lehetett felmenni.

Miután kiszállt a kocsiból, Kitty lépteket hallott közeledni, ezért futásnak eredt, ám Moseley gyorsabb volt nála. Egy könyvesbolt előtt elkapta a lányt és vadászkésével kétszer hátbaszúrta. Az áldozat kiabálni kezdett: „Úristen, megszúrt! Segítség!” Ekkor egy lakó lekiabált Moseleynak: „Hagyd békén azt a lányt! Tűnj el onnan! Mit csinálsz?” Aki mivel félt, hogy őt vagy az autóját később felismerik, otthagyta Kittyt, a közelben álló kocsijához sietett és elhajtott.

Kitty valahogy feltápászkodott, és megpróbált a háztömb hátsó felén található lakásához tántorogni. Az épület mögé vonszolta magát, és egy kapualjban húzódott meg. A saját lépcsőházának bejáratáig, amely körülbelül 15 méterre lehetett, már nem tudott eljutni, mert vélhetően elájult. Miután a kés átszúrta a tüdejét, nem volt képes segítségért kiabálni, így magatehetetlenül feküdt.

Mivel Moseley nem fejezte be azt, amit eltervezett, és látta, hogy semmi nem történik a késelése után, nagyjából 10 perccel később visszatért. Sapkáját széles karimájú kalapra cserélte, szisztematikusan végigkutatta a vasútállomást, a parkolót, a kapualjakat. A félholt lányt 3:50 körül találta meg, a második támadásra már egy lépcsőházon belül került sor. Kittyt torkon szúrta, majd megerőszakolta. A lánynál lévő 49 dollárt magához vette, majd eltűnt.

A Kitty kezén talált szúrt sebek bizonyították, hogy védekezett. Testén összesen 17 késszúrást számoltak össze a kiérkező rendőrök. 4:15-kor szállították el a mentők, de a kórházig már nem jutottak el vele, mert útközben belehalt a sérüléseibe.

Annak a lépcsőháznak a bejárata, ahol Kitty Genovese-t megölték (1-es), és ahol lakott (2-es) (fotó: nyclgbtsites.org)

Moseley-t hat nappal később tartóztatták le, miután betörésen érték, magát költöztetőnek kiadva próbált ellopni egy televíziót. Az őrizetben bevallotta Genovese meggyilkolását, tettét egyszerűen indokolta: „meg akart ölni egy nőt”. Ezen kívül beismerte két másik nő megölését is, valamint 8 nemi erőszakot és 30-40 betörést.

Moseleyt a vallomása ellenére, csak Genovese meggyilkolásával vádolták meg. Bűnösnek találták és halálra ítélték, ám később a verdiktet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták.

Moseley 1968-ban, miközben egy rabkórházból szállították vissza a fegyházba, leütötte az őrt, akinek a fegyverét magához vette és megszökött. Menekülése közben hétvégi házakban rejtőzködött. Két különböző helyen összesen négy embert tartott fogva túszként rövidebb ideig, egyiket közülük megerőszakolta. Ámokfutása négy napja tartott, mikor elkapták.

1971-ben részt vett a híres Attica-börtönlázadásban. Később szociológiából szerzett bölcsészdiplomát a Niagara Egyetemen. Kevés megbánást tanúsított, így aligha meglepő, hogy mind a 18 feltételes szabadlábra helyezési kérelmét elutasították. 2016-ban, 52 évnyi fogvatartást követően, a börtönben halt meg 81 évesen.

Mivel a hatvanas években évente többszáz gyilkosság történt New Yorkban (1964-ben 636), így a Genovese-eset elsőre nem kapott különösebb publicitást. Azonban amikor a New York-i rendőrfőnök A. M. Rosenthal-lal, a New York Times Pulitzer-díjas szerkesztőjével ebédelt együtt, akkor a főzsaru megemlítette neki a gyilkosságot: „Ez a queensi történet könyvekbe való” – mondta a szerkesztőnek.

A. M. Rosenthal (fotó: acanu.ch)

Természetesen Rosenthal ráharapott a sztorira, Martin Gansberget állította rá az ügyre. Aki 1964. március 27-én (tehát Kitty megölése után két héttel) hozta le az anyagot: „Harmincnyolcan látták a gyilkosságot, mégsem hívták a rendőrséget” címmel.

Gansberg kijelentette, hogy 38 becsületes polgár nézte végig, ahogyan a gyilkos rátámad egy nőre és megkéseli. A környező lakásokban sorra kapcsolták fel a villanyt, ám a tettes ennek ellenére távozása után még kétszer visszatért. Az összesen 35 percen át tartó eseménysorozat közben senki nem hívta a rendőrséget, és senki nem sietett Kitty segítségére. A hatóságokat a nő halála után értesítette egy szemtanú. A mentők már csak az áldozat holttestét szállították el.

Az újságcikk óriási vihart kavart, különösen a szemtanúk elsöprő méretű passzivitása váltott ki közfelháborodást. Az eset összekapcsolódott a nagyvárosi élet durvaságával és sötét oldalával, a mások iránti érdektelenséggel és apátiával. A konklúzió az volt, hogy a társadalom közömbössé vált az emberi szenvedés iránt.

A gyilkosság az amerikai szociálpszichológiai tankönyvek egyik fő témája lett. Még egy szakkifejezést is elneveztek róla: az ún. Genovese-szindrómát, amit járókelő-effektusnak (bystander effect) is hívnak. Ez azt jelenti, hogy minél többen vannak jelen egy vészhelyzet során, annál jobban megoszlik az egyéni felelősség érzése, ezáltal pedig csökken az egyén késztetése a beavatkozásra.

Ám ez a történet inkább példázatként, mintsem tényként állja meg a helyét. Rosenthal és Gansberg ugyanis meglehetősen szabadon kezelte a rendőrségi jelentésekből, tanúvallomásokból és a szomszédokkal folytatott beszélgetéseikből megszerzett információkat.

Kitty Genovese (fotó: Wikipedia)

Először is: két támadás történt, és nem három, ahogyan azt Gansberg állította. Az elsőt egy Robert Moser nevezetű férfi, aki a könyvesbolttal szembeni ház hetedik emeletén lakott, a cikk elején leírt lekiabálásával megakasztotta, amellyel (ideiglenes) távozásra bírta Moseleyt.

A 14 éves Michael Hoffman látta „a párt veszekedni”, ezért szólt az apjának, aki hívta a rendőrséget. 3-4 perces várakozás után beszélhetett csak a diszpécserrel, akinek elmondta, hogy egy nőt bántalmaztak, a támadó elfutott, a nő elindult a lakása felé. A diszpécser a hallottak alapján úgy döntött, hogy nincs szükség kivonulásra.

Joseph Fink, a szemközti ház szolgálatban lévő házmestere volt az egyetlen, aki valóban látta az első támadást. A fotelből, amelyben a műszak óráit töltötte, tökéletesen rálátott az eseményekre. Eszébe jutott ugyan elővenni a baseball ütőjét és kimenni az utcára, de meggondolta magát és inkább lement a lakásába aludni.

Samuel Koshkin hallotta a veszekedést, és látta amint Moseley sietősen elhajt a kocsijával. Koshkin hívni akarta a rendőrséget, de a felesége megnyugtatta, hogy ezt már biztosan többen megtették. Néhány szemtanú látta a lányt lábra állni és elindulni, valamint a férfit elmenni, ebből azt a következtetést vonták le, hogy probléma rendeződött, és már minden rendben van.

A második támadás zajára egyes lakók ismét felriadtak. Karl Ross, akinek a lépcsőházában zajlottak az események, kinyitotta a lakása ajtaját és látta, amint a gyilkos torkon szúrja a lányt.

Az erősen ittas állapotban lévő Ross ettől nagyon megijedt, és nem akarta magát bajba keverni. Telefonálni kezdett, de a rendőrség helyett egy barátját hívta, aki azt tanácsolta, hogy ne csináljon semmit. Aztán az egyik szomszédját tárcsázta, Sophia Farrart, aki azt javasolta, hogy másszon át hozzá a tetőn keresztül. A férfi ezt megtette, a nő pedig utasította, hogy hívja a rendőrséget.

A törékeny hölgy ezután kiszaladt a megkéselt, megerőszakolt Kittyhez úgy, hogy egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy a támadó már elmenekült. A haldokló áldozatot a karjában tartotta, amíg a rendőrök kiérkeztek.

A szemtanúk elhelyezkedése és a helyszínek (forrás: tinkmara.com)

Tehát Gansberg cikkének címével ellentétben két ember is hívta a rendőrséget, igaz Karl Ross meglehetősen vonakodva és késlekedve. A lakótömb elrendezése és az a tény, hogy a támadások különböző helyszíneken és mintegy félórás különbséggel történtek, azt eredményezte, hogy egyetlen szemtanú sem láthatta az események teljes sorozatát. Nem 38, hanem maximum egytucatnyi személy hallotta vagy látta a támadás egyes részeit, de mindössze ketten, hogy megkéselik Kittyt.

Ettől függetlenül a szomszédok nagy része valóban nem érezte feladatának a beavatkozást. Azt gondolták, majd mások segítenek, néhányan pedig úgy vélték, hogy biztos csak családi perpatvar az egész, netán részegek közti civódás, tehát az áldozat maga is felelős lehet a történtekért.

2016-ban a New York Times „hibásnak” nevezte a saját tudósítását, és elismerte, hogy Gansberg cikke erősen eltúlozta a szemtanúk számát és a passzív viselkedésükről adott leírást.

Kitty halála után sokan a rendőrséget hibáztatták azért, hogy a szemtanúk nem telefonáltak. A diszpécserek modorát rengeteg kritika érte, és általánosan elterjedt vélekedés volt, hogy nem eléggé segítőkészek. A rendőrség nehéz elérhetősége is komoly probléma volt.

1964-ben még nem létezett központi segélyhívó vonal, a bejelentőknek körzetenként más számokat kellett hívniuk vészhelyzet esetén. A Genovese-eset hozzájárult a 911-es általános amerikai segélyhívószám 1968-as bevezetéséhez.