Szinte mindenki úgy emlékszik, hogy a népszerű magyar filmben látott egy órát viselő török harcost.
A Ziegler Géza néven született Gárdonyi Géza először 1878-82 között került kapcsolatba Egerrel, amikor a helyi Tanítóképzőre járt. Kezdetben falusi tanítóként, később újságíróként dolgozott, miközben angol, német, francia és olasz nyelvű műveket fordított magyarra.
Négy gyermeket eredményező házassága válással végződött, emiatt környezetváltozásra vágyott. Így 1897-ben (34 évesen), az anyjával és két fiával Budapestről Egerbe költözött, ahol 1922-ig bekövetkezett haláláig élt. A Takács utca 24. sz. alatti háza közvetlenül a vár mellett helyezkedett el és jó kilátást biztosított a település főbb nevezetességeire.
Ettől kezdve csak az irodalomnak élt, kizárólag budapesti kötelezettségek kapcsán mozdult ki a városból, vagy akkor, ha külföldi tanulmányútra ment. Az utcát, ahol lakott, még életében Gárdonyira nevezte át Eger városa. Halálát követően a vár egyik bástyáján adományoztak neki díszsírhelyet. „Csak a teste…” - áll rajta a felirat.
Egri tartózkodását olyan művek fémjelzik, mint A láthatatlan ember, az Isten rabjai, vagy az Ida regénye. Leghíresebb azonban az Egri csillagok, melyet a Pesti Hírlap közölt elsőként (1899), a kor szokásainak megfelelően folytatásokban. A nagy siker miatt 1901-ben könyv formájában is kiadták.
Gárdonyi Géza a dolgozószobájában (fotó: Wikipedia)
Az Egri csillagok a XVI. században, a török hódoltság idején játszódik. A két főszereplő, Bornemissza Gergely és Cecey Éva történetét meséli el gyerekkoruktól a Dobó István vezette egri várvédők, óriási túlerővel szemben aratott győzelméig (1552).
Széleskörű ismertségét a második világháború utáni évtizedek hozták el, amikor több kiadásban, százezres példányszámokban jelent meg. Azóta húsz nyelvre fordították le. Nemcsak kötelező olvasmány, hanem bestseller lett, 2005-ben A Nagy Könyv című TV-műsorban az ország kedvenc könyvévé választották (A Pál utcai fiúk és az Abigél végzett még a dobogón).
Eger vár ostroma 1552-ben (Vízkelety Béla festménye)
Az Egri csillagokat már a némafilm korszakában, 1923-ban megfilmesítették, ám ez a változat még megbukott. A rendező Fejős Pál a pénzügyi fiaskó után külföldre távozott. A film kópiái az idők folyamán elvesztek, így mamár nem tekinthető meg.
A lényegesen ismertebb második feldolgozást az eredetileg színész Várkonyi Zoltán készítette, aki az 1960-as években már a Vígszínház főrendezője és a Színművészeti Főiskola rektora volt. Emellett több nagyszabású, történelmi film rendezőjeként is letette a névjegyét (A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán), így magától értetődően őt kérték fel a közönségkedvenc regény adaptálására.
A filmben a korabeli magyar színjátszás nagyágyúi szerepeltek: Dobó Istvánt Sinkovits Imre, Jumurdzsákot pedig Bárdy György alakította, míg a Bornemissza Gergely-Cecey Éva szerelmespárt Kovács István és Venczel Vera. De a kisebb szerepekben is olyan ismert színészek tűntek fel, mint Gobbi Hilda, Major Tamás, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Bessenyei Ferenc, Zenthe Ferenc és Rajz János.
Várkonyi Zoltán, Sinkovits Imre és Bárdy György az Egri csillagok forgatásán (fotó: behir.hu)
Az Egri csillagok az akkori hazai filmgyártás gigászi vállalkozása volt, már az eredeti büdzsé is 19 millió forintra rúgott, végül a költségek 45 millióra szöktek fel (ez inflálva ma 4.6 milliárd forintot jelent). Bár a korabeli kritika fanyalogva, ugyanakkor a publikum hálásan fogadta, több mint kilencmillióan látták a mozikban.
A forgatás 1967 nyarától 1968 nyaráig tartott, a bemutató 1968. december 19-én volt. A tengerparti, illetve a törökországi jelenetek zömét Bulgáriában a Fekete-tengernél rögzítettek. Az egri ostrom helyszíneként az eredeti vár nem jöhetett szóba, mert addigra már beépült a környéke. Ezért úgy döntöttek, hogy felépítik a kicsinyített mását egy olyan helyszínen, amelynek domborzata hasonlít Eger környékére. Így találtak rá Pilisborosjenőre külterületére, ahol jórészt fából készült el a várreplika.
A pilisborosjenői várrom a közelmútban (fotó: egerhirek.hu)
A török sereget a Magyar Honvédség ötezer kivezényelt sorkatonája alakította, akiket a távoli tömegjelenetekben kétezer „felfújható bakával” egészítettek ki. A janicsárokat meglehetősen sztereotip módon, olykor félmeztelenül ábrázolták, amely a történelmi kutatások szerint nem mondható hitelesnek. A hódoltság korában nem volt szokás meztelen testrészeket mutogatni, egyrészt vallási okok miatt, másrészt ezzel jelentősen csökkent a védelmi hatékonyság.
Bakivadászok ezen kívül is kiszúrhattak néhány malőrt: az egyik jelenetben a halálos lövést szenvedő várvédő saját hasába vágta a nyílvesszőt, míg egy másikban a hatalmas tüzes kereket elindító katona a Magyar Néphadsereg gyakorlóruháját viselte. A török katonák közül néhányon honvédségi bakancs volt látható.
Azonban nemcsak valódi hibák, hanem városi legendák is beépültek a köztudatba, ilyen például a háttérben elhaladó Ikarus busz és Trabant, a jelenetben maradt szódás szifon, vagy a Dobó kapitány lábánál éktelenkedő cigarettacsikk. A legismertebb közülük minden bizonnyal a karórát viselő török figurája.
A tévhit alighanem már a film bemutatása előtt is létezett, ennek oka pedig egy újságcikk lehetett. Az Ország-Világ című hetilap 1968. július 31-i számában egy riportot közölt a készülő film forgatásáról. A tudósításhoz csatolt werkfotókon néhány janicsár karórában volt látható.
Karórás statiszták az Egri csillagok próbáján (fotó: Ország-Világ, 1968. július 31. / Arcanum)
A két héttel későbbi lapszámban egy olvasói levélben rá is kérdeztek az oda nem illő tárgyakra, amire a szerkesztőtől az a felelet érkezett, hogy a fotókon szereplő statiszták még csak jelmezpróbát tartottak, azonban a forgatáson már nem viselték a karórákat.
Az Ország-Világ egyik olvasói levele az 1968. augusztus 14-i számban (forrás: Arcanum)
Később újabb, a felvételek szüneteiben készített fényképek kerültek nyilvánosságra órákat viselő janicsárokról. Így a „karórás török” legendája a nemzeti kulturális emlékezet része lett, bár a filmben senki nem láthatta.
Elől egy karórás török az Egri csillagok forgatási szünetében (fotó: urbanlegends.hu)
