Minden idők egyik legismertebb megoldatlan bűntényének áldozata volt Fekete Dália, akit a korabeli sajtó feltörekvő hollywoodi színésznőként jellemzett.

A történet szereplője, Elizabeth Short Bostonban született 1924-ben, négy lánytestvére volt. Apja minigolf-pályákat építésével foglalkozott, ezért viszonylag jómódban éltek, ám az 1929-es gazdasági összeomlással a család megtakarításai odavesztek. 1930-ban az apa autóját elhagyatva találták meg egy hídon, azt feltételezték, hogy a folyóba vetette magát. Ez logikus magyarázatnak tűnt, hiszen a világválságban tönkrementek közül sokan lettek öngyilkosok.

A magára maradt anya Boston elővárosába, Medfordba költözött öt lányával, ahol könyvelőként dolgozott, hogy eltartsa őket. Elizabethen, aki hörghuruttól és asztmás rohamoktól szenvedett, 15 évesen tüdőműtétet hajtottak végre. Orvosa azt javasolta, hogy a téli hónapokat enyhébb éghajlaton vészelje át, így ettől kezdve ezen időszakokat Floridában, a család barátainál töltötte. Ugyanakkor másodévesként kirúgták a középiskolából.

1942 végén Elizabeth anyja bocsánatkérő levelet kapott tizenkét éve halottnak hitt férjétől, aki a kaliforniai Vallejoban kezdett új életet. Erre az ekkor tizennyolc éves Elizabeth rögvest hozzáköltözött, annak ellenére, hogy hatéves kora óta nem látta, és hogy ezért közel ötezer kilométert kellett utaznia. Egy hajógyárban vállalt munkát, ám apjával gyorsan összekülönbözött, így innentől kezdve barátoknál és szeretőknél húzta meg magát.

Tizenkilenc évesen letartóztatta a rendőrség, amiért kiskorúként alkoholt fogyasztott egy Santa Barbara-i bárban. A hatóságok visszaküldték Medfordba, de ő inkább a floridai ismerőseinél töltötte ideje nagyobb részét.

Itt ismerkedett meg Matthew Michael Gordonnal, a légierő őrnagyával, aki miután megsebesült a II. világháborúban, megkérte a lány kezét. Short igent mondott, ám a férfi egy újabb repülőgép-balesetet szenvedett a fronton, amit már nem élt túl. A házasság így meghiúsult, a vőlegény mindössze öt nappal halt meg a japán kapituláció, azaz a háború vége előtt.

Short és vőlegénye, Matthew Michael Gordon (fotó: fold3.com)

1946 júliusában Elizabeth ismét a nyugati partra érkezett, ezúttal Los Angelesbe, ahol élete utolsó fél évét töltötte. Pincérnőként dolgozott és a Hollywood Boulevard közelében bérelt lakást.

1947. január 9-én egy rövid San Diego-i kiruccanásból tért vissza a metropoliszba, melyet egy Robert Manley nevezetű, 25 éves értékesítővel tett. Manleyt terhes felesége várta otthon, és azt állította, hogy bár vonzódott Shorthoz, de csak barátok voltak, és soha nem feküdtek le egymással.

Manley elmondása szerint Elizabethet Los Angeles belvárosában, a Biltmore Hotelnél hagyta, ahol aznap délután találkoznia kellett volna a Bostonból érkező nővérével. A személyzet emlékezett rá, hogy látta a lányt, amint a hotel lobbijában telefonál, de azt nem sikerült megállapítani, hogy kivel beszélt.

Röviddel ezután egy innen nagyjából 600 méterre található koktélbárban vélték felfedezni a szemtanúk. Ekkor azonban nyoma veszett, sem a családjával, sem a munkatársaival nem vette fel ezután a kapcsolatot, további életjelet nem adott magáról.

Hat nappal az eltűnése után, 1947. január 15-én délelőtt 10 óra körül egy Betty Bersinger nevezetű helyi lakos sétált a hároméves kislányával egy elhagyatott telken, Los Angeles Leimert Park nevezetű részén. A terület ebben az időben még kevéssé volt beépítve, igaz közvetlenül a South Norton Avenue mellett feküdt. A gyanútlan járókelő elsőre azt hitte, hogy egy próbababa darabjait látja, ám közelebb érve konstatálta, hogy egy borzalmasan megcsonkított nő holttestére bukkant.

A hullát körülbelül tíz órával korábban, tehát valamikor éjfél táján gyilkolhatták meg. A testet deréktájon félbevágták, és az összes vérét lecsapolták, amitől a bőre kifehéredett. A maradványokat a gyilkos lemosta gázolajjal, hogy ne találjanak azon nyomokat.

A tettes mély vágást ejtett rajta a szájától a füléig, amely az áldozaton mosoly alakú heget hagyott. Az egyik melléből egy részt kivágtak. Félbevágott testének alsó felét körülbelül 30 centivel helyezték el a felsőtől. Könyökeit derékszöge rendezték, a lábait pedig széttárták.

A halottkém megállapította, hogy megkötözésből származó sérülései voltak a bokáin, a csuklóin és a nyakán. A testét egy 1930-as évekbeli orvosi módszerrel, a második és a harmadik ágyéki csigolya között vágták ketté, ezért a nyomozók arra gyanakodtak, hogy akár orvos is lehetett az elkövető. Az áldozatot megerőszakolták, a halálát végül a fejére mért ütések okozták, és az ettől elszenvedett vérveszteség. Újlenyomata alapján gyorsan sikerült azonosítani: Elizabeth Short volt az.

Elizabeth Short kettévágott, de már letakart holtteste (fotó: allthatinteresting.com)

A gyilkosság körül hatalmas médiavisszhang alakult ki. Shortot egy pályája elején járó, feltörekvő hollywoodi színésznőnek festette le a sajtó, holott egyetlen filmben sem játszott élete folyamán. De voltak olyan orgánumok is, amelyek azt állították, hogy prostituáltként dolgozott, amelyre szintén nincsen semmilyen bizonyíték. A Fekete Dália nevet is az újságírók aggatták rá, a néhány hónappal korábban bemutatott Kék Dália című film apropóján.

1947. január 21-én a magát a gyilkosnak kiadó egyén felhívta a sztorit csúcsra járató lap, a Los Angeles Examiner egyik újságíróját, és gratulált neki az esetről írt tudósításához, és szuveníreket ígért a meggyilkolt nővel kapcsolatban. Három nappal később ez egy csomag formájában meg is érkezett, amely tartalmazta Short anyakönyvi kivonatát, névjegykártyáit, fényképeit, és egy Mark Hansen nevű férfi címjegyzékét.

A csomagot újságokból kivágott betűkkel címezték meg, és bár sikerült róla részleges újlenyomatokat venni, ám ezek, mielőtt a laborba kerültek volna megsérültek, amellyel használhatatlanná váltak.

Mark Hansen egyébként egy nightklub-tulajdonos volt, aki ismerte Shortot, és korábban tett neki szexuális ajánlatokat, de a lány azokat visszautasította. A férfit természetesen kihallgatták, akárcsak Robert Manleyt, ám mindkettőjüket elengedték. A nyomozás kezdeti fázisában mintegy 750 rendőr dolgozott az ügyön, és 150 potenciális gyanúsítottat hallgattak ki, ám végül mindenkit tisztáztak.

1947. január 29-én újabb levelet kapott az Examiner, ebben azt állította a magát Fekete Dália Bosszúállónak nevező írogató, hogy jól érezte magát a rendőrségen, amivel azt sugalmazta, hogy már kihallgatták. Egyben megjelölt egy helyszínt ahol feladná magát, de természetesen csak az orruknál fogva vezette a hatóságokat.

Egy következő levélben megmagyarázta, hogy azért nem ment el a „találkozóra”, mert a rendőrök úgysem adtak volna neki fair ajánlatot, és különben is a Dália-gyilkosság jogos volt. Az ezt követő irományában a vádalku lehetőségét pedzegette, és azt állította, hogy hajlandó lenne feladni magát, ha csak 10 évet kap, de persze ebből sem lett semmi.

Az ügy 1947 tavaszára kihűlt, a nyomravezetőnek 10 ezer dollár jutalmat ajánlottak fel, amely mai árfolyamon nagyjából 115 ezret ér. Az évtizedek során körülbelül ötszázan vallották be a gyilkosságot, köztük olyanok is, akik még meg sem születtek akkor, amikor az megtörtént. Ugyanakkor a tettes kilétét a mai napig nem sikerült tisztázni, bár rengeteg teória kering a bűncselekmény vélt megoldásával kapcsolatban.

Elizabeth Short 1943-as letartoztatásakor készült fotók (kép: flickr.com)

Az eset legismertebb ábrázolása a Fekete Dália című, 1987-ben kiadott James Ellroy-regény, melyből 2006-ban készült film, amit Brian De Palma rendezett. Ez az alkotás még a sajtónál is tovább ferdítette a valóságot. Ebben már pornófilmben is szereplő színésznőként jelenik meg Short, aki ráadásul leszbikus.

A Fekete Dália-eset késztette Don Field kaliforniai republikánus képviselőt, hogy alig két héttel a nagy port felvert gyilkosság után beterjesszen egy javaslatot, amely a szexuális bűnelkövetők kötelező nyilvántartásba vételéről szól.

Ez kötelezi az elkövetőket, hogy regisztrálják lakcímüket a helyi bűnüldöző szerveknél, amely után a körzethez tartozó polgárok értesülhetnek róla, hogy a közelükben ilyen típusú bűncselekményért elítélt bűnöző él. Kalifornia már 1947-ben elfogadta ezt a jogszabályt, ám az államok többségében csak az 1990-es évekre terjedt el e gyakorlat.