Békeidőben valószínűleg ismert vegyész vált volna Görgeiből, ám a szabadságharc újra az egyszer már elhagyott katonai pálya irányába terelte, majd élete kétharmadát kitaszítottan, árulónak bélyegezve élte le.

Görgei Artúr a felvidéki Toporcon született 1818-ban, elszegényedett nemesi családban. Tanár szeretett volna lenni, de apja utasítására katonai pályára állt. 1845-ben kilépett a hadseregből, és a jó hírű prágai egyetemen kezdett vegyészetet hallgatni. Hamar önálló tudományos munkát is végzett: felfedezte a laurilsavat, és több folyóiratban is megjelent a kókuszdió olajának zsírsavjairól írott dolgozata.

A friss házas Görgeire tanársegédi állás várt volna Lembergben, ám az 1848 márciusában kibontakozó magyarországi események hatására reaktiválta magát, és újra egyenruhát húzott. Görgei villámgyorsan haladt előre a ranglétrán, komolyabb ismertségre akkor tett szert, amikor Zichy Ödön grófot rögtönítélő bíróság elé állíttatta, és hazaárulásért felakasztatta.

Az Országos Honvédelmi Bizottmányt irányító Kossuth novemberben a fel-dunai hadsereg parancsnokává tette meg Görgeit, egyben tábornokká léptette elő, pedig júniusban még századosként szerelt fel. Demoralizált csapatait néhány hét alatt „összerázta”, többször mutatott példát személyes bátorságával.

A magyarországi feudalizmust lebontó április törvények védelmében a Felvidéken harcolt az osztrákok ellen. 1849. március 31-től fővezérré nevezték ki, majd később hadügyminiszterré is.

Elévülhetetlen érdemei voltak a tavaszi hadjáratban, amely során felszabadította a Duna-Tisza-közét, a Felvidéket, és az Észak-Dunántúlt. Talán a legnagyobb hadvezéri teljesítménye Buda visszafoglalása volt, a három hétig ostromlott város 1849. május 21-én került magyar kézre.

Than Mór: A budai vár visszavétele (festmény)

Pontosan ezen a napon kötötte meg a megállapodását az osztrák és az orosz fél, eszerint I. Miklós cár 200 ezer katonát ígért Ferenc József császárnak a magyar lázadás leverésére. Ez a haderő önmagában akkora volt, hogy az osztrák hadsereg nélkül is eldönthette a szabadságharc sorsát, hiszen a magyar honvédség létszáma ebben az időben a kiképzetlen újoncokkal együtt is csak 160 ezer fő volt.

Görgei úgy vélte, hogy még az oroszok megjelenése előtt kell döntő csapást mérni az osztrákokra, így azt javasolta a kormánynak, hogy Komáromban vonják össze a magyar seregeket. A kabinet azonban, Görgei távollétében azt a döntést hozta, hogy a csapatokat Szeged környékén egyesítsék (ezt később Aradra módosították).

A kormány utasításával nem értett egyet, ám igyekezett azt végrehajtani, még annak ellenére is, hogy július 2-i komáromi csatában egy gránátszilánk felhasította a koponyáját. Északi irányból próbálta kikerülni az orosz seregeket, több mint egy hónap alatt, augusztus 9-én sikerült Aradra érnie. A „levonulás” során nyolc csatát vívott az oroszokkal, de csak egyet veszített el.

Ebben az egy hónapban több ízben is megkeresték Görgeit az oroszok, ám ajánlatukat, a feltétel nélküli megadást ekkor még nem fogadta el. Egyesek úgy állították be utólag, hogy titokban alkudozott az ellenséggel, ám a kapcsolatfelvételt az orosz fél kezdeményezte. Az intervenció óta a magyar kormány is igyekezett diplomáciai csatornákat keresni az oroszokhoz, Görgei pedig csak élt a lehetőséggel.

Augusztus 9-én, a Bem tábornok vezette déli fősereg katasztrofális vereséget szenvedett Temesvárnál, ezzel a katonai helyzet reménytelenné vált, a további ellenállás pedig értelmetlenné.

Augusztus 10-én, az Aradon ülésező magyar minisztertanács, Kossuth Lajos kormányzó jelenlétében elhatározta, hogy felajánlja a koronát a cári család valamelyik tagjának, ha az hajlandó biztosítani az 1848. ápri­lisi törvényeket (a Habsburg-ház trónfosztását 1849. április 14-én mondták ki, így az országnak nem volt uralkodója). Egyben azt is kijelentették, hogy ha az orosz fél erre nem lenne nyitott, és ha a magyar hadsereg a döntő csatában vereséget szenved, akkor hajlandóak letenni a fegyvert az oroszok előtt.

Ekkor még nem értesültek a temesvári vereségről, az erről szóló jelentés csak augusztus 10-én este érkezett meg. Augusztus 11-én Kossuth és a kormány tagjainak nagy része a kilátástalan katonai helyzet miatt lemondott. Kossuth teljhatalommal ruházta fel Görgeit, majd elhagyta Aradot, aztán az országot is.

Kossuth távozásakor még abban reménykedett, hogy Görgei el tud valamit érni az oroszoknál, legalább az általános amnesztiát. Az oro­szok azonban csak a feltétel nélküli fegyverletételről voltak hajlandók egyeztetni, politikai tárgyalásokba nem bocsátkoztak.

A minisztertanács utolsó ülése Aradon (ismeretlen festő műve), Kossuth középen, Görgei a jobb oldalon

Klapka György komáromi várvédőit leszámítva eddigre Görgei fel-dunai hadserege maradt az egyetlen harcképes magyar haderő, a többi egységek gyakorlatilag felbomlottak. De ez is mindössze 30 ezer főt számlált, soraik között ötezer újonccal.

Görgei a kilátástalan helyzet miatt elhatározta, hogy véget vet a küzdelmeknek, s az oroszok előtt teszi le a fegyvert. Az idő is sürgette, ugyanis a Haynau vezette osztrák fősereg vészesen közeledett. Haynau a kíméletlen leszámolás híve volt, így semmiképpen sem neki akarta magát megadni. Az oroszok előtti fegyverletétellel azt is jelezhette, hogy Ausztria egymagában képtelen lett volna megnyerni a háborút, ehhez egy másik nagyhatalom segítségére volt szüksége.

Augusztus 12-én Görgei hadserege az Aradtól körülbelül 30 kilométerre található Világosra vo­nult, ahol a fővezér még összehívott egy haditanácsot. Ennek tagjai (két kivétellel) elfogadták Görgei indítványát a fegyverletételről, de még a két ellenkező tiszt is az osztrákok előtti fegyverleté­tel, s nem a küzdelem folytatása mellett érvelt. A legénység és az alacsonyabb beosztású tisz­tek többsége is nyugodtan fogadta vezetőjük döntését.

Augusztus 13-án reggel a harmincezer főnyi csapat megindult a Világos melletti szöllősi síkra. A fel-dunai hadsereg itt tette le a fegyvert Rüdiger orosz lovassági tábornok előtt. A megadási okmányt a világosi Bohus-kastélyban írták alá. I. Miklós orosz cár követelésére, Görgei au­gusztus 22-én amnesztiát kapott az osztrákoktól. A karintiai Klagenfurtba száműzték, ahol családjával házi őrizetben tartották.

Szkicsák-Klinovszky István: A világosi fegyverletétel (festmény)

A magyar közvélemény jelentős része 1849. július végétől Görgeiben látta azt az embert, aki képes megmenteni a magyar államiságból azt, ami még megmenthető. A feltétel nélküli fegy­verletétel, a hadifoglyok kiadása az osztrákoknak, a későbbi véres megtorlás, az aradi tizenhármak és Batthyány Lajos kivégzése ezeket a reményeket foszlatták szét.

Ehhez járult még hozzá, hogy Görgei amnesztiát kapott, miközben a tiszttársait kivégezték vagy bebörtönözték. Görgei tehát „ideális” bűnbakká vált, mint a magyarságot ért összes sérelem fő okozójára lehetett rá mutogatni.

A Törökországba menekült Kossuth 1849. szeptember 12-én írta meg a szélesebb nyilvánosságnak szánt ún. vidini levelét, melyben árulónak bélyegezte Görgeit. Kossuth azt akar­ta érzékeltetni a közvéleménnyel, hogy Magyarország nem a saját gyengesége miatt veszítette el a háborút a két nagyhatalom egyesült erejével szemben, hanem a ma­gyar fővezér árulása volt a vereség oka. Kossuth kedveltsége hatalmas volt a nép körében, ezért kijelentését nem sokan kérdőjelezték meg, ez pedig évtizedekre meghatározta a Görgeihez való rendkívül negatív viszonyulást.

Az egykori fővezér megítélésben 1884-ben állott be némi javulás, amikor 207 egykori honvéd (köztük Klapka György) nyilatkozatban jelentette ki, hogy nem tartja árulónak Görgeit.

A történészszakma rehabilitációját a Monarchia bukása hozta el, ugyanis ekkortól váltak kutathatóvá a szabadságharc iratait őrző bécsi levéltárak. Ennek köszönhetően a két világháború között már kiegyensúlyozott értékelések láttak napvilágot a Görgei-kérdésről. Az árulási vádat komolyan vehető történész ma már nem képviseli.

Görgei csak az 1867-es kiegyezést követően térhetett vissza Magyarországra, ideje nagy részét Visegrádon töltötte. Mivel a személye az áruló szinonimája lett Magyarországon, ezért nem kapott állást, bár rokonai közbenjárására 1884-től nyugdíjban részesült.

98 évet élt, legnagyobb haditette, Buda visszavételének 67. évfordulóján halt meg, 1916. május 21-én. Szimbolikus, hogy Ferenc Józseffel, a szabadságharc leverőjével egy évben hunyt el, míg a sírja a Kerepesi temetőben található, nem messze a Kossuth-mauzóleumtól.