Az Öreg Hölgynek becézett építmény mamár Párizs legfőbb turistalátványossága, pedig átadásakor még sokan megkérdőjelezték az esztétikai értékét és az sem volt biztos, hogy a városatyák hosszútávon bizalmat szavaznak neki.

Franciaországban 1870-ben megbukott III. Napoleon császár uralma, ekkor jött létre a harmadik köztársaság. Nem sokkal később a francia-porosz háborúban a gallok súlyos vereséget szenvedtek, mellyel elveszítették Elzászt és Lotaringiát. 1883-ban elhatározták, hogy a csorbát szenvedett nemzeti büszkeségüket az 1789-es forradalom 100. évfordulójára rendezett nagyszabású világkiállítással állítják helyre.

Ekkor még a kölni dóm a világ legmagasabb építménye a maga 157 méteres magasságával, melyet az 1884-ben átadott, 169 méteres Washington-emlékmű taszított le az élről. Ebben az időben számos építészt hajtotta a becsvágy, hogyan lehetne ennél lényegesen nagyobb épületet építeni, ám a kor technológiai ismeretei szerint ez kivitelezhetetlen vállalkozásnak tűnt.

A Gustave Eiffel építészirodájában dolgozó két építőmérnök, Maurice Koechlin és Émile Nouguier fantáziáját is megmozgatta a kihívás, elkezdtek gondolkodni, egy a világkiállításra építendő grandiózus torony ötletén. A majdani kilátó formájához az ihletet az 1853-ban, New Yorkban épült Latting Obszervatórium szolgáltatta. Ám a kezdeti, Koechlin által papírra vetett tervek nem különösebben győzték meg Eiffelt.

Koechlin kezdetleges tervei 1884-ből (forrás:Wikipedia)

Ezért a két ötletgazda Stephen Sauvestre-hez, a cég építészéhez fordult, aki finomította és díszítő elemekkel dobta fel a meglehetősen egyszerű torony-vázlatot. Ezek közé tartozott a tetőre tervezett kupola, illetve a torony jellegzetes formáját megadó boltív. Az ő ötlete volt az is, hogy az első emelet peremére, tudományos eredményeik elismerésének jeleként 72 tudós nevét véssék be aranybetűkkel.

Eiffel a Sauvestre-féle tervet már elismerésre méltónak találta, 1884. szeptember 18-án szabadalmat jegyeztetett be rá. Ezek után komoly offenzívát indított politikusok és döntéshozók meggyőzésére, hogy támogassák a torony megépítésének ötletét.

A város 1886. május 1-én pályázatot írt ki a világkiállítás központi épületének tervezésére, ahol a meghatározott feltételek előre borítékolták Eiffel vállalatának sikerét. A pályaműveknek ugyanis tartalmazniuk kellett egy 300 méteres, négyoldalú fémtornyot, így senkit nem ért meglepetésként, hogy a 107 pályázóból kit választott ki a zsűri.

Gustave Eiffel (fotó: theengineer.co.uk)

A szerződést a felek 1887. január 8-án kötötték meg, melyben rögzítették, hogy a 6.5 millió frankra becsült építési költségekre 1.5 milliót kap Eiffel az államtól, a többit saját zsebből állja. Cserébe viszont 20 évre megkapja a torony hasznosításának jogát, amely után az visszaszáll Párizs városára.

Eiffel cégvezetőként „csak” a projekt kivitelezését tartotta a kezében. A később róla elnevezett tornyot Sauvestre tervezte, míg Koechlin és Nouguier felelt az épület statikájáért, de összességében mintegy ötven mérnök vette ki a részét a folyamatokból.

Stephen Sauvestre (forrás: structurae.net)

A munkálatok 1887. január 28-án kezdődtek el a Szajna bal partján, a Mars-mezőn. Hatalmas tölcséreket vájtak, majd szárítottak ki, hogy a kőművesek hozzákezdhessenek az oszlopok alapozásához. Ez 1887. június 30-ra készült el, ekkor megkezdődhetett a szerkezet felállítása.

Az építkezés elemeit Eiffel levallois-perret-i üzemében készítették, majd onnan lovaskocsikkal szállították a helyszínre, ahol már csak az összeszerelés folyt. A 18038 darab alkatrészt két és félmillió szegeccsel rögzítették. A szorító határidő miatt a munka rendkívül feszített ütemben folyt, ezért a vállalkozó a korban igen magasnak számító bérekkel igyekezett elejét venni az elégedetlenkedéseknek.

125x125 méter alapterületű torony első emelete 57, a második 116, a harmadik 276 méter magasra került, a teteje pedig kereken 300 méterre (jelenleg egy antenna miatt 324 méteres). Az első emelet 1888. április 1-jén, a második 1888. augusztus 14-én készült el, míg 1889. március 31-én végére ért az építkezés, mindössze két évvel és két hónappal a megkezdése után.

Az építkezés fázisai (forrás: theatreinparis.com)

A tornyot 1889. május 15-én nyitották meg a nagyközönség előtt, öt frankért azt bárki meglátogathatta, a világkiállítás hat hónapja alatt kétmillióan keresték fel. A publikum nemcsak a kilátástól volt elragadtatva, hanem a hidraulikus, gyors felvonóktól is. A vezető értelmiség viszont kezdettől fogva ellenségesen viszonyult Eiffel művéhez, annak esztétikai értékét kifogásolták leginkább.

A májustól októberig tartó párizsi világkiállítás 32 millió látogatót vonzott, 35 ország mutathatta meg termékeit. Ez volt a negyedik párizsi világkiállítás a nyolcból, de az utolsó, amely nyereségesen zárt. Érdekes, hogy a monarchiák, mint például Ausztria-Magyarország, Németország vagy Nagy-Britannia bojkottálták a rendezvénysorozatot, mert ott a franciák az egy évszázaddal korábbi királyság megdöntését ünnepelték.

Amikor a kiállítás véget ért, Eiffel a Becsületrend lovagja lett és a francia akadémia tagjává választották. Eiffel építészirodájához köthető még a nizzai csillagvizsgáló, a New York-i Szabadság-szobor tartószerkezete, vagy a budapesti Nyugati pályaudvar épülete, de számos latin-amerikai beruházás is.

Ám az Eiffel-torony építése után már nem sikerült nagyot alkotnia, hiszen hírnevét beszennyezte az ún. Panama-botrány, amelyben ő is érintett volt. 1893-ban a bíróság két év börtönbüntetésre ítélte, igaz másodfokon felmentették.

Eiffel ezután visszavonult, az 1866 óta igazgatott cége vezetését Koechlinnak adta át. Hátralévő életét aerodinamikai kutatásoknak szentelte (például szélcsatornát épített), illetve minden erejét latba vetette, hogy a tornya tudományos hasznosságát bizonyítsa. Ennek érdekében az egy ideig meteorológiai állomásként funkcionált, majd szikratávírót üzemeltettek benne.

1904-ben Eiffel azt javasolta a francia hadseregnek, hogy egy rádióadót helyezzenek el a harmadik szintre. Ez később, az I. világháborúban megzavarta a német rádiókommunikációt, komolyan akadályozva a Párizs felé való előrenyomulásukat.

1909-ben, amikor Eiffel koncessziója lejárt, a főváros úgy döntött, hogy a tornyot meghagyják, bár korábban szó volt róla, hogy esetleg lebontják. Eiffel 1923-ban halt meg, ma a francia történelem nagyjai között tartják számon. Tornya, amely építésekor támadások kereszttüzében állt, Franciaország jelképévé és a világörökség részévé vált.

Az Eiffel-torony 1930-ig, a New York-i Chrysler Building (319 méter) felépüléséig a legmagasabb építmény volt a világon.