A dicső múlt felidézői szerint I. (Nagy) Lajos hódításai által Magyarország akkora birodalommá nőtt, hogy egyszerre három tengerre volt kijárata.

Délen az Adriai-tenger, keleten a Fekete-tenger, míg északon a Balti-tenger vált a magyar korona felségterületévé – legalábbis így őrizte meg a kollektív memória.

Nagy Lajos stabil és virágzó országot örökölt apjától, Károly Róberttől. A sokat csatázó lovagkirály már uralkodása kezdetén jogot formált a Nápolyi Királyság vezetésére, hiszen felmenői innen származtak. Azonban a trónra kiszemelt öccsét, András herceget az ellentábor hívei meggyilkolták.

Lajos fegyverrel vett elégtételt testvére halála miatt: kétszer is elfoglalta Nápolyt (1347, 1350). Azonban nem voltak helyi szövetségesei, és egyébként sem lehetett a nápolyi trónt Magyarországon tartózkodva megtartani, így végül lemondott erről a tervéről.

I. (Nagy) Lajos (forrás: Múlt-kor)

Hiába volt tehát rövid ideig a Tirrén- és a Jón-tenger mellett (is) fekvő királyság ura, ezt a haditettét elfeledte a történelmi emlékezet. Így ezeket a tengereket nem szokták beleszámolni azok sorába, amelyek „Magyarország partjait mosták”.

Annál inkább a Fekete-tengert. Nagy Lajos sikeres balkáni hadjáratokat folytatott, amelyek után Szerbia, Bosznia, majd az 1370-es évektől Havasalföld és Moldva uralkodói is vazallusként szolgálták a magyar királyt. Ami azt jelenti, hogy elismerték a fennhatóságát és adót fizettek neki.

A Fekete-tengert a közhiedelem szerint Moldva biztosította Nagy Lajosnak. Ám azért, mert Moldva uralkodója a magyar király vazallusa volt, ettől az még nem vált Magyarország részévé. Így a tengere sem lett „magyar tenger”.

Nagy Lajos édesanyja, Lokietek Erzsébet III. Kázmér lengyel király nővére volt. Ez a családi szál jelentős szerepet játszott abban, hogy a magyar és a lengyel uralkodó 1339-ben szerződést kötött. Ebben leszögezték: ha Kázmér fiúörökös nélkül hal meg, trónját Károly Róbert vagy (a halála esetén) utóda, Lajos örökli. Az utóbbi verzió valósult meg, 1370-ben lengyel királlyá koronázták Nagy Lajost.

A két országot csak a király személye kötötte össze (perszonálunió). A középkorban elterjedt volt, hogy egy uralkodó több különálló országot irányít (pl. a Habsburgok). Tehát attól, hogy Lajos megörökölte a lengyel koronát, Lengyelország nem olvadt Magyarországba. A perszonálunió mindössze 12 évig, Lajos haláláig tartott.

Ráadásul ekkor a Lengyel Királyságnak nem volt tengere, mert a Német Lovagrend elzárta őket a Balti-tengertől. Kikötőhöz legközelebb csak 1466-ban jutottak.

I. (Nagy) Lajos országai és hódításai (forrás: regisztralok.blog.hu)

Az emlegetett három tenger közül marad az Adria, amellyel (Horvátország révén) Magyarországnak több mint nyolcszáz éves, közös történelme van.

1087-ben Zvonomir horvát király feleségül vette I. (Szent) László húgát, Ilonát. A magyar uralkodó erre a rokoni kapcsolatra hivatkozva, Zvonomir halála után bejelentette igényét a horvát koronára. 1091-ben seregeivel betört Horvátországba, és Tengerfehérvárnál (Biograd na Moru) elérte az Adriát.

Utóda, Könyves Kálmán szilárdította meg a horvátországi magyar uralmat, 1102-ben horvát királlyá koronáztatta magát. Innentől 1918-ig, a magyar királyi cím birtokosa egyben a horvát királyi címet is viselte.

A mindenkori magyar uralkodónak így volt hozzáférése az Adriához, de Horvátországot nem tagolták be a magyar közigazgatásba. Különálló jogi entitás maradt, részleges önállósággal. A területet a magyar király által kinevezett bán igazgatta.

1779-ben a Habsburg Birodalom irányítója, Mária Terézia Fiume városát és környékét közvetlenül a Magyar Királysághoz csatolta. Ez lett az ún. Magyar Tengermellék. Így létrejött egy kis magyar exklávé Horvátországba ékelődve, vagy ahogyan a korban nevezték corpus separatum (külön test). Hivatalosan ekkortól lett Magyarországnak tengerpartja.

A királynő döntését a gazdaságélénkítés indokolta, hiszen így a magyar árucikkek kijuthattak a tengerpartra. Ezzel a magyar nemességet érdekeltté tette a kereskedelmi ügyletekben, fokozta a vállalkozó kedvüket, amellyel a Habsburgok vámbevételekhez jutottak.

Mária Terézia (forrás: origo.hu)

A napóleoni háborúk idején Fiume francia uralom alá került, majd az 1848-as forradalom után húsz évig ismét a horvátok kezén volt, amelyet Jellasics bán ért el a bécsi udvarnál.

Fiume ideiglenes jelleggel került vissza Magyarországhoz a magyar-horvát kiegyezést (1868) követően. Azzal a megkötéssel, hogy a város státuszát a jövőben majd rendezni kell, ám ez a Monarchia 1918-as felbomlásáig nem sikerült. Fiumét Trianonban elvették Magyarországtól, ma Rijeka néven Horvátországhoz tartozik.

A város a „boldog békeidőkben” élte a fénykorát, tehát a kiegyezés és az I. világháború közötti fél évszázadban. Tengeri kikötőjének fejlesztése a magyar kormánypolitika egyik sarokköve volt. Ezt segítette az 1873-ban átadott Budapest-Fiume vasútvonal is. A település népszerű nyaralóhellyé vált a magyarok körében. Fiumében az 1910-es népszámlálás szerint az olaszok voltak többségben (51%), a magyar lakosság aránya ekkor 13% volt.

Magyarország partjait sohasem „mosta” három tenger. A nemzetközi vizekre való kijáratot mindössze egyetlen város tengerpartja biztosította az országnak, 1779 és 1918 között. De még e rövid időszak alatt sem tudta folyamatosan uralni a piciny földdarabot a Magyar Királyság.